Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Varga Erzsébet: Lenin és az irodalom
LENIN ÉS AZ IRODALOM A marxista—leninista esztétika kategóriáit sokan mindmáig körvonalazatlanoknak, tisz- tisztázatlanoknak tartják (sőt egyesek a szocialista realizmus mivoltán is vitatkoznak), s mintha e kategóriák használatától kritikusaink is óvakodnának. Pedig ez az esztétika már Marx és Engels műveiben világosan körvonalazódik, a leninizmus kialakulásához és Len n munkásságához kapcsolódó fejlődési szakaszában pedig félreérthetetlenül, egyértelműen megfogalmazódik. Az SZKP 115 éve született megalapítója számos cikkében, könyvében, beszámolójában érinti a művészet és az irodalom kérdéseit, hiszen mindig is tudatosította, hogy a művészet és az irodalom hatékony eszköze a dolgozók kommunista nevelésének, a megismerésnek és a valóság kommunista alapokon történő átalakításának. Mivel a művészettel kapcsolatos kérdéseket a párt ügyének részeként értelmezte, bátran és következetesen harcolt a burzsoá és a revizionista teoretikusok ellen. A szóban forgó kérdések megoldása során az alapról és a felépítményről szóló marxista tanításból indult ki, s bebizonyította, hogy — akárcsak a többi társadalmi tudatforma — végső soron a művészet is a társadalom gazdasági rendszerét tükrözi vissza. Az esztétika módszertani, filozófiai alapja tehát a tükrözéselmélet. A művészetben a realizmus alapját képező lenini ismeretelmélet megkerülésével egyetlen esztétikai problémát sem lehet tudományosan megoldani. Lenin kitűnő tanulmánya, a Lev Tolsztoj mint az orosz forradalom tükre a tükrözés- elméletnek a művészi gyakorlat analízisében való konkrét alkalmazására mutat példát. Lenin fontos módszertani következtetése, hogy „ha csakugyan nagy művésszel állunk szemben, akkor műveiben vissza kellett tükröznie a forradalom legalább néhány lényeges vonását”. Igaz, hogy a művészet tárgya mindig az individuális, a konkrét, az egyedi, de ebben az individuálisban, véletlenszerűben — a maga nemében megismételhetetlenben — mindig kifejezésre kell jutnia az általánosnak, a törvényszerűnek, a lényegesnek. Az irodalom szükségszerű tendenciózusságának, pártosságának gondolatát Lenin zseniálisan fejlette ki A pártszervezet és a pártos irodalom című tanulmányában, amelyben meggyőzően bizonyította, hogy a pártosság elve nem mond ellent a művészi szabadság elvének, a jövendő irodalmát jellemezve pedig megállapította, hogy az szabad — azaz népi — irodalom lesz, mert nem a „felső tízezret”, hanem a dolgozók millióit és tízmillióit fogja szolgálni. A pártosság elvének cáfolására törekvő burzsoá ideológusok azt állítják, hogy a művészet objektív igazsága összeegyeztethetetlen a politikai tendenciózussággal, s ebben egy bizonyos határig igazuk is van, mert a burzsoá pártosság csakugyan ellentmond az igazságnak, amiről a jelenlegi reakciós művészet hanyatlása is tanúskodik. A forradalmi pártosság azonban sohasem került szembe az igazsággal, éppen ellenkezőleg, mindig is az igazságot juttatta kifejezésre, hiszen az igazság megfelel a következetesen haladó társadalmi osztály alapvető érdekeinek. A lenini tükrözéselméleten alapuló művészi alkotómódszert, a szocialista realizmust a Szovjet írószövetség alapszabályában úgy definiálták, mint „a forradalmi fejlődésben levő valóság hiteles, történelmileg konkrét ábrázolását”, hangsúlyozva ugyanakkor azt is, hogy a szocialista realizmus „az alkotó kezdeményezés kinyilvánításához, a különböző formák, stílusok és műfajok megválasztásához” a legszélesebb körű lehetőségeket biztosítja. A szocialista realista szellemű művészet egyébként már e terminus megjelenése előtt kialakult a világ művészetében, mert korántsem kizárólag szovjet vagy Varga Erzsébet
