Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Grendel Lajos: Az unokatestvér (novella)

Elza megütközésére másfél órára elvonultam, mert a rádió egy Ferencváros—Diósgyőr mérkőzést közvetített. Ezek a régi újságok évek óta porosodtak a szekrény alján. Talán emiatt, talán mert felzaklatott a hajnali álmom, egyszer csak az jutott az eszembe, hogy az ifjúságomban lapozok. Pánikszerű félelem tört ki rajtam. Túl fiatalon nősültem meg, most már belátom.

Talán egy hosszabb séta megnyugtatott volna.

De kint épp zuhogott az eső, meg hát mit láttam volna azon a rettenetes lakótelepen? Egyforma házakat.

Közben a hajnali álmom ott kísértett a gondolataimban egész délelőtt, hiába próbáltam bármivel elfoglalni magam. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a szobát, ahol álmomban Szilviával szeretkeztem, láttam már valahol. Talán egy újságban? Vagy filmen? Vagy a tévében? Egészen biztos, hogy nem. Én abban a szobában jártam már! Tudom, hogy lehetetlen, mégis elhittem vagy majdnem elhittem, hogy Szilvia igenis létezik, és Ödön bácsi is létezik, csak valamilyen okból, talán valamilyen rettenetes élmény következtében sikerült egészen kitörölnöm őket az emlékezetemből.

Pár perccel fél tizenegy után csöngettek. Ajánlott levelet hozott a portás, én igazoltam, hogy átvettem, és adtam a postásnak egy korona borravalót. A postás fiatalember volt, nem a mi régi postásunk. Meg is kérdeztem tőle, mi van a régi postásunkkal, csak nem beteg? A fiatalember megvonta a vállát, nem tudom, nem ismerem, mondta közömbösen, engem most helyeztek át ebbe a körzetbe.

— Nincs rajta a feladó neve — mondta aztán a hatóság korholó hangsúlyával. — Ez így szabálytalan.

Igaza volt, a levélen tényleg nem volt feltüntetve a feladó neve, furcsálltam is, hogy ennek ellenére felvették a postán és kikézbesítették.

A nappaliban felbontottam a borítékot, de levél helyett három fénykép esett ki belőle. Lehajoltam, hogy összeszedjem a fényképeket, s akkor a megdöbbenéstől felüvöltöttem. Mind a három felvétel a hajnali álmomról készült. Az első fénykép azt a szobabebőt ábrázolta, amelyre olyan élesen emlékszem: ugyanazokat a bútorokat, ugyanazt az ajtót, asztalt. A másodikon egy haj korona volt látható, az a sűrű, vörösesszőke hajbozont, amely, mint álmomban, itt is eltakarta Szilvia arcát. Ezt a képet mintha én magam exponáltam volna. A harmadik képen felismertem az arcomat. Amit ábrázolt, az pornóképnek is elment volna. Viszontláttam magunkat abban a félreérthetetlen pózban, amelyről beszéltem már. Szilviának a háta és a válláig érő haja látszott a képen, az én arcomat azonban telibe kapta a fényképész. Tévedés kizárva, én voltam az, de húszévesen. A fénykép hátuljára nyomtatott nagybetűkkel ez volt ráírva: KÖSZÖNÖM.

Félőrülten rohantam ki a folyosóra, onnan az utcára, de a postást mintha a fald nyelte volna el. Csak nagy sokára mertem visszamenni a lakásba. Még élt bennem valami teljesen alaptalan, eszelős remény, hogy az eseményeket talán meg lehet fordítani. De a fényképek ott hevertek a szőnyegen, azon a helyen, ahová a borítékból kiestek. Nem mertem megsemmisíteni őket, mert úgy éreztem, ehhez nincs jogom, s egyébként is mi értelme lett volna? Az ilyen fényképek megsemmisíthetetlenek. Egyre nyomasztóbban éreztem a felelősségem súlyát. A fényképeket elrejtettem az íróasztalom felső fiókjába. Az előbbi eszeveszett reménykedést eszeveszett kétségbeesés váltotta fel bennem. Kétségbeesés, mert tudatában voltam, hogy nem álmodom, s hogy őrült sem vagyok, másfelől viszont ami történt és történik velem, az fizikai lehetetlenség, ezért nem is történhetett meg, hiszen ellentmond mind a logika elemi szabályainak, mind a valóságról elmondható összes eddigi ismereteinknek. Hacsak ...”

— Hací*ak? — kérdeztem a barátomtól.

De közben a pincér kihozta végre az ebédünket, a szalvétába csomagolt evőeszközöket, ős jó étvágyat kívánt. Barátom megvárta, amíg elmegy az asztalunktól, és amikor újra megszólalt, szkepszisnek nyoma sem volt már a hangjában.

„Milyen kár — mondta —, hogy a valódi életünk megismeréséhez nincsenek érzékszerveink, s így arról oly keveset tudunk. Szemünk csak azt a tartományt látja, amely a valódi életünkön kívül tenyészik. Fülünk csak azokra a hanghullámokra érzékeny, amelyeket az anyag bocsát ki. Tapintani vagy ízlelni csak azt tudjuk, ami anyag. így aztán, miközben a valódi életünkhöz szeretnénk igazodni, mindig csak a sötétben tapogatózunk. Milyen kár, hogy amikorra megismerjük végre a rejtélyt, éppen meg kell: halnunk.