Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - LÁTÓHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (befejezés)
— De mikor én még soha életemben nem horgásztam! — Hát aztán? Az akkora tudomány? — De a horgászbot nem elég hozzá. A horgászáshoz engedély kell! — Hát akkor beszerzed! Talán nem érek meg neked egy közönséges papírdarabkát?! — Szerelmem! Az embernek előbb be kell lépnie a horgászszövetségbe! Várni, hogy íelvegyék. Ráadásul vizsgát is kell tennie, mégpedig egy vaskos könyvből! — No látod. Ha igazán szeretnél, nem törnéd a fejed efféle ostobaságokon! Horgásznál feketén! — De drágám, és ha elkapnak?! — Megbújsz a part alatt! — Igen ám, csakhogy őket sem ejtették fejre ... Mi lesz, ha bekerülök az újságba?! A vezetékben csend támadt. — Kedvesem, ne haragudj, de te csak magadra gondolsz! Egyáltalán nem érek meg neked annyit, hogy valamit tégy is értem! — Igazságtalan vagy hozzám. Becsapom a feleségemet... ez talán kevés?! — Azt ne is emlegesd! Két évvel ezelőtt megígérted, hogy elválsz tőle! — Neked nincs szíved! Hogyan válhatnék el egy olyan asszonytól, aki már ötödik éve beteg!... Most hagyjam el, amikor fél lábbal már a sírban van? Az árulás lenne, és én azt nem tehetem meg! — Ilyen egyszerre?! De hogy három teljes éven át csaltad velem, az nem zavart! — Az egészen más volt. Egészséges férfi vagyok, és bizonyára megérted . .. — Megértem. Nagyon jól értelek! Eleged van belőlem, találtál magadnak egy másikat, ■és tőlem most meg akarsz szabadulni! — Hát tehetek én róla, hogy a tieitek a Domasára utaznak? — Ne szólj egy szót se, előttem minden világos. Nem fogok könyörögni! Isten veled! — Isten veled, szerelmem. — Ne mondd nekem, hogy „szerelmem”. Soha többé ne mondd! A vezeték végén csattant a kagyló, és minden véget ért. Ha egy alközpontszerelő nősül, valamennyi jelfogó kattog, mint a géppuska. Valér Palička és Vilma Ladinská nem könnyen adták a fejüket a házasságra. Amikor Palička másodszor is meg akart nősülni, elment tanácskozni a volt feleségéhez. Amikor Vilmuška először akart férjhez menni, leásott a szíve mélyére, és amikor minden világossá vált előtte, nekitámasztotta fejét a védődobozomnak, és így susogott: — Ö, kedveském, ha tudnád, milyen nehéz a szívem! ... Tegnap a régi házunkban jártam, de kit kérdezhettem volna meg? .. . Letérdeltem hát a kertünk végében fakadó forráshoz, és halkan suttogtam: Forrás, forrás, mondd meg nekem, milyen ember Valér Palička? Nem fog-e megcsalni, nem fog-e megverni? ... Ű, kedvesem, te ismered őt a legjobban. Én olykor félek tőle. Szeretném, ha megértené, hogy imádom, hogy végtelenül fontos számomra, és hogy mindig, a legnehezebb óráiban is vele maradok. Ó, kedves telefonközpontom, szeretném, ha tudná, hogy örökösen várni fogom. Te Ismered a lelke mindahány rejtett zugát, áruld el nekem, miért olyan gondterhelt? ... És mialatt Vilma így susorászott, Valér megállt egykori háza kapujában. Kezét a csengőgombra tette, amelyet valaha saját kezűleg szerelt fel. A házból hirtelenszőke asszony lépett ki, tenyerével árnyékolva a szemét. — Te vagy az? — fogadta. — Mit akarsz? Szombat a látogatási nap. — Bocsáss meg, Éva, de tanácsért jöttem hozzád. — Hozzám? Nem tudom, miben adhatnék én már neked tanácsot. — Meg akarok nősülni, Éva, de mielőtt megtenném, szívesen hallanám a véleményedet. Valér hangja még soha nem csengett Ilyen alázatosan. A szőke nő lehajtja a fejét. — Kerülj beljebb, Valér — mondja, és Valér úgy érzi, hogy az asszony nyomban elsírja magát. — Hacsak nem valami durva tréfa ez a részedről. — Nem tréfálok — mondja Valér. — Ezekben a dolgokban csupán egyetlenegyszer tréfáltam, és az is mérhetetlenül sokba került mindkettőnknek. — Túl vagyunk rajta. Bemennek az előszobába, az asszony a volt férjét egy fonott karosszékbe ülteti, ő maga szemben foglal helyet, keze az ölében. — Ki az? — kérdezi, amire Valér úgy elpirul, akár egy kisdiák.
