Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - LÁTÓHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (befejezés)

Irazist, esetleg vnma nunatna nenany Könnyei. . . vaien eigazona egy aiuu, nanui- ták? Egy nehéz teherautó ütötte el, amikor a barkói kőbányába Igyekezett. Nem volt a sofőr részeg? Nem. A gépkocsivezetők egyáltalán nem isznak, hacsak nem tejet.

Valérnak eszébe jut, hogy harapnia kellene valamit, mert ha most nem teszi meg, esetleg már nem jut hozzá az evéshez.

Hát jut ideje egy szerelőnek az evésre, behúzódhat a sarokba, és végiggondolhatja, hogyan él?

A falatozóban néhány férfi zsíros munkaruhában rohangál ide-oda a mennyezet alatt lustán lebegnek a dohányfüst hosszú-hosszú pásztái. Valér megdöbben. Valamennyi hasonló büfé előbb vagy utóbb lebujjá züllik. A válalatokban üzemi étkezdék vannak, ahol az alkalmazottak ebédet vásárolhatnak maguknak, ez a falatozó azonban mindig tömve van agyoncigarettázott és szutykos férfiakkal.

Valér kifordul az ajtón. Ha így kell ennie, inkább éhes marad.

Ismét biciklire ül, és a fejében újabb gondolatok kezdenek motoszkálni. Nem tetszik neki, hogy a mester, amikor reggel mérgesen jön munkába, rajtuk tölti ki a dühét. Miért acsarogránk, mester? — kérdi a szerelő. Mivel bántottuk meg? Tehetünk mi róla, hogy olyan őrmester a felesége? Hogy olykor-olykor az orrára koppint a sodrófával? Miért iszik? A maga asszonya másként képzelte el a házasságot, csoda-e hát, ha orrba koppintja?!

Eh, mester, mester! Nem kellene az irodában ücsörögnie, nem kellene Bošra hallgatnia! Jobb lenne, ha fölcihelődne, kimenne a terepre, meggyőződne róla, hogy rendbe mennek-e a dolgok, és elrendelné a szükségeseket. Tudja maga, hogy az én központjaim közül egyetlenegy sem működik megfelelő körülmények között?

így gyötrődik, míg el nem éri a következő alközpontot. Kézbe veszi a szabályozót, és azon nyomban egy más világba kerül. A huzalok, rugónyalábok, kondenzátorok, diódák világába, ahol ő, Valér Palička az úr.

Minden központnak vannak szép pillanatai, de akadnak rossz percei is. Én sem voltam kivétel.

Kezdetben Vilmuška durvábban bánt velem, mint némelyik férfi, csapkodott a mikro- telefonnal, verte a nyomógombokat, siettette a számtárcsa forgását és csodálkozott, hogy más számok ugranak be.

Rengeteg munkája volt, s engem úgy vett mint fölösleges terhet. Jóllehet a szeplős megígérte neki, hogy megemlíti az öregnek: a kezelésemért emeljék a fizetését, de nem történt semmi. A szeplős talán elfelejtette, talán csak a lány megnyugtatása végett ígérgetett. Vilma becsapottnak érezte magát, és a mérgét rajtam töltötte ki.

Amikor Valért megbüntették, Vilmuška olyan boldogtalan volt, hogy már-már azzal gyanúsítottam, nem is annyira Palička hozzáértése hiányzik neki, hanem inkább ő maga. Amint Valér a perét megnyerte, és visszatért a körzetébe, Vilma úgy kezdett velem bánni, mint a hímes tojással. Félt talán, hogy elveszti Valért? Meglehet, mert Valér javításkor a kezelés minőségét is értékelte, és Vilma a legjobb akart lenni.

És ismét érzelmek rohanták meg, újból nyomon követhettem az idő gyönyörű múlását.

A napok hosszabbodni kezdtek. Reggel fél kilenckor az Éles-szikla mögül előbukkant a hideg februári nap, s éjszakánként a hőmérséklet mínusz tizennyolc fok alá süllyedt. A kék, hideg égbolton a szél irányában ritkás felhők barackszínű foszlányai húzódtak. A hágó fölött a napnyugták is barackszínűek voltak. Valér kerékpáron járt átfagyva, mint a jégcsap, és buzgón könyörgött a természethez, hogy mielőbb múljék el a tél. Paprikavörös orrával, zúzmarás szemöldökével olyan betyárra emlékeztetett, aki most vágott át a hegynyergen. Rendszerint a mosdó mellé húzódott, kezét langyos vízbe már- togatta, és vacogó foggal didergett.

—Kedvesem, még egy ilyen tél, és végem. Minden csontom sajog, szaggatnak az ízületeim, hovatovább egyre rosszabb. És akkor még akadnak a földön emberek, akik Irigyelnek! Szegények! Gyakran szeretném az arcukba üvölteni: Emberek, amikor a nyárról handabandáztok, gondoljatok a télre is!