Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - LÁTÓHATÁR - Tóth László: A tengert kereső férfi

helyzetről a fiatalon elhunyt irodalomtudós, Albín Bagin a Lesk a bieda súčasnej poézie (A kortárs költészet tündöklése és nyomorúsága) című remek dolgozatában, amelynek talán nem lesz érdektelen e helyen is idéznünk egy hosszabb passzusát. Bagin tapasztalatai és megítélése szerint „kortárs költészetünk legszembetűnőbb fogyatékossága, hogy egy hagyományos költészetfelfogásből indul ki: mintha feladata csupán a valóság poetizálása volna. Inkább azonban a valóságnak a költészet eszközeivel történő megismeréséről van szó, s arról, hogy e folyamat a világban való eligazodásra ösztönözzön bennünket. Igaz viszont, hogy erre a költészet csak akkor lesz képes, ha a szerző többet fog tudni a valóságról, mint az olvasója. A szlovák költészet manapság — a kivételektől eltekintve — nem erről tanúskodik. A hagyományos lírai témák megverselése uralja el, melyek közt már évek óta a szerelem van túlsályban. De vajon milyen formában jelennek meg ezek a témák? A szülőföld-versek például egy régi album megsárgult fényképeire emlékeztetnek. A költészetnek ez a része még nem találta meg a maga helyét a városban; a régi hangon ruszticizál, s elfelejtette észrevenni, hogy az élet magában a faluban is gyökeresen megváltozott”. S amit Albin Bagin elmondott a szlovák költészet egészéről, fokozott mértékben érvényes a pályakezdőkre.

Daniel Hevier Vojtech Mihálik legelső bemutatottjainak egyike, s azon kevesek közül való, akik tehetségükkel, egyéniségük erejével és varázsával, a szellemi kényelem minden megjelenési formájától idegen fiatalos lendületükkel később is méltónak bizonyultak a jeles poéta és az idősebb pályatárs bizalmára. Sőt ma már az is egyre bizonyosabbnak látszik, hogy Hevierrel ritka adottságú, kivételes képességű, feldeki típusú

— ha egyelőre nem is feldeki formátumú, de mindenképpen annak ígérkező — költő- jelentkezett a szlovák költészetben. A felszabadulás utáni leglátványosabb indulások közé tartozik az övé. Proteuszi alkat, akinek erejét nem kis mértékben a folytonos, megújulás képessége adja. Zavarban volnánk, ha poétikai törekvései alapján kellene rokonitanunk őt a szlovák lírikusok valamelyikével. Opuszai ugyanis, noha bennük, vagy még inkább mögöttük a modern szlovák líra csaknem valamennyi fontos eredménye felismerhető, Kraskótól kezdődően Novomeskýn és Váleken keresztül egészen Tur- čányig, Feldekig, Stachóig, Ondrušig, Buzássyig, mégsem hasonlíthatók konkrétan egyikük törekvéseihez sem. Olyan sajátos hangú és egyéni építkezésű költészet az övé, amely képes szublimálni és szintetizálni magában a modern szlovák (és nemcsak a szlovák) költészet egészét.

Amikor Heviert Feldekhez közelálló típusnak neveztük, a mindkettőjükre oly jellemző munkatempót is szem előtt tartottuk: Hevier is lázas sietséggel dolgozik, az utóbbi években szinte egymás nyomában tolakszanak a verseskötetei, gyermekkönyvei és műfordításkötetei. (Az elmúlt esztendőben például négy új könyve is megjelent.) Mi ösztönzi őt e lázas sietségre? Elsősorban is nagyfokú belső nyugtalansága, az őt a nyelv — mind a szlovák, mind pedig a költői nyelv — lehetőségeinek tágítására késztető- hajlama, s annak leküzdhetetlen kényszere, hogy a valóság minden egyes mozzanatát- árnyalatát — Albin Bagínnal szólva — a költészet segítségével ragadja meg. Hevier azok közé az alkotók közé tartozik, akik tollat tartó kezükkel látnak, tollat tartó kezükkel gondolkodnak. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy helyenként el-eltéved a könnyebbik ellenállás irányába is — s erre már az 1977-ben Vták pije z koľaje- (A madár a keréknyomból iszik) címmel megjelent harmadik verseskönyve után is- figyelmeztetett a kritika —, ám a jelenkori szlovák lírában egyre nagyobb súllyal vannak jelen az ő nevéhez kapcsolódó nyelvi, poétikai, tartalmi és tematikai hozadékok. A Muž hľadá more (A férfi tengert keres) című összefüggő kompozíciójának tengere- az életet, az értelmes, teljes életet jelenti. Ennek a költő hetedik verseskönyveként megjelenő nagyívű építménynek a lírai hőse afféle modern, 20. századvégi Odüsszeusz- ként bolyong a világban, lakható teret és lakható időt keresve magának, miközben keményen megküzd a legfontosabb vagy csak alig érzékelhető történelmi-társadalmi mozgásokkal, megküzd a szerelemmel, megküzd írói anyagával, önmagával, a világ nagy kérdéseivel és elhanyagolható mozzanataival — mindennel, amivel útjában összetalálkozik. A tét nagy, hiszen e küzdelmekkel teli bolyongások során nem kevesebbről van szó, mint az önmegvalósításról, önmaga kiteljesítéséről. S ha olykor zsákutcába téved és el-elbukik is az ember e küzdelmei során, a rákövetkező pillanatban újból talpra áll és megy tovább, mert „folytatja útját / az út / de már veled együtt megy tovább / magához láncol / láncszemeibe csomóz / téged / nem szabadulhatsz már tőle többé”.