Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Édesanya-nyelven

között, amelynek egyik igen gyakori típusát a szóvégi ly lekopása eredményezi: Ipó (Ipoly), ráspó, bagó. Máskor összeolvadás, illeszkedés következtében tűnik el egy-egy mássalhangzó. Példa erre a talló, sálló, ballang, kollát, pallag, birgélli szó; az n + ny hangkapcsolat (lyánnak, leglnnek], továbbá néhány szószerkezet: ul látom, ev vót az stb.

Egy-egy sző mássalhangzójának helyén néhány szóban más hangot ejt falum embere, mint a köznyelvet beszélők. D helyett olykor r-t mond (sporhelt: sparherd), r helyett 2-t (lásd a fenti példát és a trógel-1), v helyett ö-t (zsibaj), / helyett egyik szóban gy-t (hagyigál), a másikban r-t (rózan: józan). A gy-t g-ve 1 pótolja (igényes) vagy pedig /-vei (kíjó, hajma), a í-t fc-val (geszkenye), a fc-t g-vel (agacs: akác; gunyhó). A z-ből gyakran zs lesz (csizsma, zsacskó); a s-ből zs (zsítár: sajtár) vagy cs (kereszťó-kocsó), a c-ből hol cs (agacs), hol t (kanót), hol pedig sz (baraszk). Az ly ()) hang gyakran Z-be csap át: mél víz, itt helbe, heletted; és fordítva: az l ly-be, /-be, t hang előtt főként (főkéjt, fagylalt, lévájt), néha azonban egyéb helyzetekben is (tégja, sajáta). Ny helyett rc-t hallunk (vinege: venyige), olykor szórványosan, t hang előtt viszont annál gyakrabban: asszont, legint, dohánt. Tapasztalhatjuk persze fordítottját is e folyamatnak; amikor is az n a lágyabb ny-be csap át: teknyő, igényes, ny'ól (nő), nyőstény.

Az idősebbek, főleg az asszonyok, manapság is szépen ejtik még a köznyelvből már kiveszett ly hangot. Viszonylag sűrűn szövi át ez a beszédjüket, annak ellenére is, hogy erre a változásra, amelynek során az Z-ből, ha az i előtt áll, ly lesz, kevés példát tudunk felhozni: talán csak a legidősebbek ajkáról felhangzó pályinka, réggető-estélyig féle két szót, szókapcsolatot. Annál inkább gyakori, i és ü hangok hatására, hogy a t ty-vé lágyul: ütyi, téhetyi, jürösztyiték, t'ótyik, pestyi, pajtyikám, tyűkör. A d-t, ha az z hangot előz meg, gy nek ejti, palócosan lágyítja falum embere: aggyig, eggyig, pegyig, gyinnye, gyió, lagyik, prégyikál, másogyik, kérgyi, físőkögyik, kisővegyi (kisöl- vedi). Meglágyul az n hang is i előtt: mostanyi, kenyik. A főnévi igenév képzője (eltekintve az egzotikus-ősi innya szótól) mindig a nr-nél lágyabb -nyi: „ B kő mennyi ennyi vénnyi."

Előfordul a -nyi olyan határozóragként is, amelyet (de csak személyekkel kapcsolatban!) a hová? kérdésre adandó válaszokban használnak: „Megyek a papnyi”. „Megyek a nenényi.” Vagyis: megyek a paphoz, megyek a nagynénihez. Hová? kérdésre ritkábban ilyesmi is megüti az ember fülét: „Gyertek e nálunk is". A hasonlítást viszont nem a -nál, -nél, hanem a -tói, -tői ragokkal végzi falum embere: nagyobb tőlem, öregebb az apámtó. Képzői közül az érdemel a leginkább említést, amellyel a múlt idejű cselekvés gyakorító jellegét, ismétlődő, szokásos voltát fejezi ki: „Öregapád csinálát nyiste- ket.” „Összejárátunk a szomszédokvá.” — és így tovább

3. SZÓ-KINCSEIM. Szemelgessünk abból a cifra tarisznyából is, amelybe édesanya-nyelvem gyöngyszemeit: a tájszavakat gyűjtögetem, boldog izgalommal kapva papír s ceruza után, ha egyikük-másikuk elém perdül egy-egy pásztói szájról. Egy részüket még az anyatejjel szívtam magamba, a köznyelv normája azonban szókészletem peremére szorította őket, már-már a feledés homályába, úgy nézek hát rájuk, mint rég nem látott ismerősre szokott az ember, nem tudván betelni az újratalálkozás örömével, amelybe vegyül némi ragyogvány a gyermekkor rég elhagyott édenéből is. Más részüket a véletlen hozta elém, legkülönfélébb alkalmai a beszélgetésnek. Mikor kezdtem gyűjtögetni, följegyezgetni őket? Ragyogott, tombolt a nyár, szórta fényét a határra július, amikor déli harangszókor megállt apám a répaföldön, és így szólt: Ebéd után a hancsik majd útba igazít. S három-négy gödröcskét vájt kapájával a szomszéd felőli sorba. Hancsik: kis sorjelző földhányás, földkupac. Mint talált tárgyat vittem haza a répaföldről a még nem hallott szót, lefújva róla a feledés porát: ragyogjon tisztán abban a tarisznyában, amelybe ezentúl szó-kincseimet fogom majd rakosgatni, gyűjtendő, megőrzendő szavait az ipolypásztói népnyelvnek.

Hogy mi van ebben a tarisznyában? A „babká”-tói kezdve a „zsúzsár”-ig számtalan főnév, melléknév, ige; ritkán használt, de az idősebbektől szerencsére még hallható tucatnyi ízes szó.

Lássunk közülük néhányat!

Babka: zsúptető készítéséhez kötött szalmacsomó.

Baktat: lapos kavicsot a víz színén szökdeltet.