Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Édesanya-nyelven
ÉDESANYA-NYELVEN Zalabai Zsigmond 1. A SZÓEJTÉS HOGYANJÁRÓL. Szép szokása volt hajdan az ipolypásztói édesanyáknak, hogy úrvacsoraosztáskor hazavittek a templomból egy falatka kenyeret, gügyögő, selypítő, a szóejtés bonyolult tudományával küszködő gyermeküknek szánva azt. Ügy tartották, e kenyértől szépen és tisztán tanulja majd meg édesanya-nyelvét a beszélni tanuló kisgyermek. Szépen és tisztán; azaz: pásztóiasan, megfelelve azoknak a normáknak, melyeket a hagyományozódott nyelvszokás alakított ki, emelt törvénnyé és követendő mintává, szellemében a nyugati palóc nyelvjárás sajátos — palóc, ugyanakkor dunántúli jellegzetességeket egyaránt mutató — ipolypásztói változatának. Jogosult-e, figyelembe véve az Alsó-Ipoly menti, Börzsöny vidéki népnyelvi hátteret, anyanyelvjárásomról szólva „sajátos nyelvváltozatról” beszélni? Ügy vélem — főként néhány magánhangzó hangszínét, illetve e magánhangzók gyakoriságát tekintve —, hogy jogosult. Szülőfalum embereinek ajkán az a hang, fittyet hányva a környéken széltében-hosszában elterjedt, ajakréses palóc á-nak, többnyire ajakkerekítéses; csupán á előtti helyzetben hangzik ajakréssel: ápám, kapál. Ismerik az ő-t is, ezt a félig á, félig 6 hangot, mindazonáltal — megint csak dacolva a palóc közeg hatásával — jóformán csak az ara (arra) szóban használják, s idegenkedve tekintenek azokra a községekre, melyeknek népe így beszél: „Megyek á vásärbá ápänák gatyaé”. Mi az oka annak, hogy az á és ä hullámai a nyugati palóc tengerben álló Ipolypásztót csupán megérinteni tudták, elönteni viszont nem, pontosan meg nem mondható. Föltételezésekre hagyatkozom csupán. Talán az — mint erre nagy általánosságban a történeti irodalom s halvány nyomokban a népi emlékezet is utal —, hogy a török kiűzése után, amikor az Alsó-Ipoly mente elpusztított, gyéren lakott falvait királyi parancsra ismét jobbágyokkal népesítették be, Ipolypásztóra a Dunántúlról s a Kisalföldről több telepes kerülhetett, mint a környékbeli községek portáira. Az újonnan jött lakók — törzsökéi a falu későbbi népességének — nem, illetve csak korlátozott mértékben vették át az ä és ä jellegzetes palóc hangszínét. Hogy ellenálltak hatásának, abban része lehet annak is, hogy a reformáció óta a lelkészek — évszázadokig egyedüli képviselői a parasztnép körében a művelt beszédnek — Sárospatak, illetve a keleti nyelvterület szóejtésének normáit terjesztették a református Ipolypásztón. Ha tudatosítjuk, hogy irodalmi nyelvünk a keleti nyelvjárásból sarjadt ki, érthetővé is lesz, miért jut falum embereinek ajkán az ä és ä hang csupán elvétve „szóhoz”. Ismerik, ám elszigetelten használják — alapszavakban sosem, csupán megrövidült mássalhangzó-kapcsolatok előtt — az é oldalági rokonát, az é hangot is: ere, égyün, éjár stb. Gyakran hangzik föl viszont szavaikban — s ez már kétségkívül palóc hatás az é. Közkedvelt egy hang, s nem kevesebb köszönhető neki, minthogy az ipolypásztói „parasztos” beszédmód elevenebben lüktet, a magánhangzók dallammenetének változatosabb csúcsait rajzolja ki, mint a nyílt e túltengésének következtében bizony gyakorta kínosan mekegő köznyelv. Maradva továbbra is a magánhangzók tartományánál, tekintsük át legalább futtában, miben tér el a leginkább az ipolypásztói ember beszéde a köznyelvi szóejtéstől. Ami az utóbbiban hosszan hangzik, az a falumban sokszor röviden: arpa, barazda, kétfelé, ne- hessíg, hétfőn, úgy, előtte, övei, burigat (borítgat) stb. Nemcsak bizonyos toldalékolt formákat ejtenek röviden (kevesen, szekeres, tehenek), hanem az alapszót is: a bukszájukban keves pénz, a padlásukon szeker széna, az istállójukban pedig tehen van. Máskor viszont, szemben a köznyelvvel, hosszú magánhangzóval élnek: pipa, cukor, úcca, kácsa stb. Megnyújtja a magánhangzót az l igen sűrű kiesése [kűd, ódal, vőgy, eméte, sűve, szóga, gondó, iszó), a ly szóvégi lekopása (tavá, bőgő). Ha már a hangok leko- pásánál tartunk: előszeretettel rövidítik, csonkítják meg szavaikat: úccajtó, bábasszony,
