Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - NAPLÓ - Rákos Péter: Prágai diptychon

a Kisoldali térre (Malostranské náméstí), beülni a Kisoldali kávéházba egy-egy bécsi habos kávéra s kinézni a hatalmas üvegablakon a térre, a házra, melyet annak Idején, prágai egyetemista korában egy Rákóczi Ferenc nevű fiatal magyar arisztokrata, jezsuiták neveltje is meglakott, mit sem sejtve még eljövendő sorsáról- végzetéről... Teljes mértékben egyetértettem hát a filmet bevezető kommentárral, mely szerint a bemutató olyan élményeket kínál, amelyekhez azok is visszatérnek, akik gyermekkoruk óta abban nevelkedtek, s újat, meglepőt már látszólag nem is várhatnak tőle. Magamban, a dolgok valamelyes ismeretében meg is neveztem ezt az élményt: máig érvényes cseh- ség, világviszonylatban gondolkodó és érző emberség s mindezeken felül magyar érdekű irodalmi jelenség. „Olyan írói teljesítmény, amely a mi korunkban is képes a nagy művészet csodájára: a mindenkori föltámadásra.” De ezt már Zalabai Zsigmond kitűnő előszavából idézem.

A Madách Kiadó ugyanis 1983-ban adta ki — újra — Jan Neruda válogatott prózai írásait Történetek a régi Prágából címmel. Nem előzmények nélkül; jegyeztessék fel, hogy a kötetet az impresszum tanúsága szerint Dobossy László válogatta, Götzl Andor ős Réz Adám fordították, az előszó szerzőjéről már szóltunk. A Moldvaparti históriák korábbi kiadása megmaradt a kötet magvának, de sok további Neruda-lrás- sal bővült a kötet, amely a jubileumi évet (Neruda születésének 150. évfordulóját) ilyeténképpen meg is tudta előzni, hiszen -ez az esztendő (azaz hát mire e sorok napvilágot látnak, már az elmúlt esztendő) itt Csehországban Neruda jegyében zajlott, és várható még nem egy utózönge is. S Neruda — ha nem tekintem a romantikus és nyelvi eszközeiben is titánian Vö- rösmartyt evokáló Karéi Hynek Máchát, ügy volt nagy, azaz legnagyobb költője a ■cseh XIX. századnak, mint Petőfi a magyarénak: legnagyobb költője, bizonyos értelemben a költője. Ezt ajánlatos rövid eszmefuttatásunknak is az elejére tenni, mert az asszociáció ellenállhatatlanul visszavisszatér, sosem alaptalanul, de többnyire tévhitek, optikai csalódások kíséretében: nem holmi egyszerű párhuzamról van itt szó, Nerudának inkább a helye (és a szíve) a Petőfié, mintsem az alkata, s valamelyes összemérhetőségük e tekintetben csak arra jó, hogy ismét egyszer világosan és tanulságosan szemügyre vehessük az

egyszeriség és megismételhetetlenség csodáját. Olyan cseh költőnek említettük a prózáját, aki még lírikusként sem iparkodott tűzijáték lenni: embere válogatja, nem érték, hanem természet dolga (habár persze a nemzeti történelem alakulásának is függvénye, mit hoz felszínre). Már a „zajlás” szót is fenntartással alkalmaztam az imént: nem jellegzetesen nerudai terminus és fogalom. Petőfit el sem tudjuk képzelni huszonhat évesnél idősebbnek, hiszen mintha csak programszerűen esett volna el a világszabadság harcmezején (más példák is kínálkoznak ám a világ- irodalmi családfáról!), Nerudának nem volt eleme a trombita hangja és az acéli zörej, avagy nem rögződött-e meg a cseh irodalmi köztudatban az ifjú Neruda képénél maradandóbban a gyermekjátszótérre tévedt és a zsivajgástól megrettenő agglegény képe, ki végül szinte akarata ellenére („a jó ég tudja, hogyan történt”) ölében babusgatja az egyik porontyot s „félve-da- dogva” rebegi, akárcsak „az első szerelem idején”: „Mondd, kicsikém, hát szeretsz?” A kép persze nem egészen igazságos, mert a saját titáni ifjúkorukat túlélő lírikusokra többnyire már más szerepet oszt ki az utókor irodalomtörténete, de azért aligha beszélhetnénk itt véletlenről.

Nerudának, mondom, mindemellett megvan a maga bárdi — vagy váteszi? — posztja a múlt század cseh költészetében. Ez a szerepkör talán többfelé oszlik meg nála, mint az e tekintetben szinte megszállottan egy alapfeladatra koncentrálódó Petőfinél. Műfaji skálája — már csak a haladó időnek köszönhetően is — másféle, tarkább. Azután meg, láttuk: Neruda városi költő, nem a végtelen rónaságé, nem a puszták egyszerű harangja (ami, igaz, Aranynak utalványozott cím, de Petőfi leleménye). A fentebb említett nerudai színhelyek egy emlékezetes kispolgári, kis- emberi életformát őriznek, melynek kétségtelen fonákságait, visszásságait, olykor nyers és kegyetlen törvényeit kipellengérezve illik és szokás ábrázolni — nem is mulasztotta el Neruda! —, de ma már egyre több dialektikus megértéssel, majdhogynem megilletődöttséggel pillanthatunk rá vissza: ez az elsüllyedt életforma fontos stációja volt legalábbis az európai népek nemzetté válásának, mindenütt másképpen, sajátosan, az olvasó el- fogódottan szippantgatja belőle a történelmi tanulságokat, s ha az előbb magyar érdekűnek is neveztem Neruda életművét,