Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)

Mindez egy röpke perc alatt fut át a szerelőn, annyi időre van szüksége, hogy ráébredjen: csupán önmagára számíthat.

Valér hát ragasztja a villát az izzó forrasztópákával, és izgul, ugyan meddig bírja ki a tákolmánya. Én, az öreg központ, szinte rosszul vagyok, amikor látom, hogyan izzad a szerelő: senki se tudja, mivel küzd — ha itt egy hét múlva előfordul ugyanez a hiba, az előfizetők kinevetik vagy szakszerűtlen munkával vádolják meg.

— Gyártó, gyártó — mondja a szerelő, és fáradtan az ablakra emeli tekintetét, amelyen túl a fagyott hóval borított barkói hegyek húzódnak. — Gondolsz-e vajon néha ránk is? Vagy csak egyszerűen termelsz, és a termékeid további sorsa már nem érdekel?

És Valér újólag felsóhajt, tudja, hogy a gyártónak is épp elég a gondja. Annak a minőségére van ugyanis utalva, amit a szállítói küldenek neki, hogy ő állítsa össze a végterméket. Hiszen akik mindezt egybeszerkesztik, azok is csak emberek.

Valér elmerülten kapargatja a rugókról a szétfröcsögött ónt, és közben arra gondol:

— Ej, emberek, emberek... Miféle bánatotok volt, amikor ezt raktátok össze? Mi rázott úgy meg benneteket, milyen rossz hír ért utol, hogy hét rövidzárlatot csináltatok itt, egy levezetést meg testre kötöttetek? Nem tett kedvetekre az asszony? Megbetegedett a gyerek? Vagy netántán lakást kaptatok, és megfeledkeztetek mindenről?

Vilma nem szenvedheti a sóhajtozásait, tudja, hogy Valér ismét inni fog, ezért így szól:

— Mi van magával, Valér? Hát nincs magában semmi férfiasság? Harapja össze a fogát, és dolgozzék, ez az egyetlen, ami még megmaradt magának.

Vilmuška, Vilmuška. Elismered, hogy az ember élete bonyolult, mégis ilyen egyszerűen akarnád magyarázni.

Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágnál, ha Valér Palička táncra kerekedne. Hiszen te őtőle, te szerencsétlen teremtés, ellenkező reagálást kívánsz — azt akarod, hogy örvendezzen a mások hibáin! Azt akarod, hogy úgy tegyen, mintha nem látná őket, mint sokan körülötte? Milyen ember lenne akkor belőle? — mondom én, az öreg ócskaság, és Vilma, mintha szégyenkezne, lehajtja a fejét, fog egy üres poharat, és kimegy a folyosóra.

Éjjel, mikor a vállalatban egyetlen élő lélek sincs, rájuk gondolok.

Azon töprengek, mi történnék, ha egybekelnének, de nyomban eszembe jut, hogy' most, amikor hónapok óta zavartalanul működöm, Vilmuška és Valér alig-alig látják egymást.

Valér a hónap utolsó péntekjén tízkilós táskával, tízliteres kannával beállít a vállalathoz, kicseréli az elhasználódott akkumulátor-sarukat, feltölti a desztillált vizet, rámosolyog Vilmára, és megy tovább.

— Valér, valahogy kevés magánál az üzemzavar! — telefonál neki a mester, és én csak csodálkozom. A legutóbbi gyűlésen ugyanis kijelentette, hogy a jó szerelő legfőbb gondja a megelőzés, miáltal a zavarok száma a lehető legkisebbre csökken. Valér pontosan ezt teszi, a mester mégis elégedetlen.

— Minden meghibásodást jegyezzen! — kiabálja. — Csak húsz százalék az üzemzavarok aránya! Ügy látszik, hogy magára ott nincs is szükség.

— Hát a megelőzés, a megtakarítások, az áthelyezések, az új állomások létesítése? Száz óra megelőzést írt elő valamennyiünknek, azt már elfelejtette?

A mester hallgat.

— Az régen volt — dünnyögi. — Most nagyobb meghibásodási arányra van szükségünk.

— Magukban a pápa se ismeri ki magát — mondja Palička. — Én ezt nem értem. Miért legyen a meghibásodások aránya nagyobb, milyen okból?

— Azzal maga ne törődjék — feleli a hang. — Azt bízza ránk. Maga csak jegyezze fel az összes üzemzavart, ez minden!

A mester leteszi a kagylót, elégedett, hogy az ügyet ilyen nyomatékosan elintézte, Valér visszatér a kapcsolószerkezethez, és folytatja a munkát.

A gazdasági részlegen furcsa dolgok történnek.

— A meghibásodások számát hetenként jegyezzék! — parancsolják a leiratok, de nyomban mások érkeznek helyettük, amelyek elrendelik, hogy az üzemzavarok számát havonként jegyezzék. A mesterek a vállukat vonogatják, mivel három nap múlva