Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
többször is kijelentette, ha azt a megszakítót nem bütykölöm össze neki, tönkreteszem az életét, és nem marad más hátra, mint hogy a Maruškanič nevű szomszédja kertjében felkösse magát a körtefára. Kedvesem, én bízom az emberekben, Badufláknak is hittem. Magam elé képzeltem, miként himbálózik Baduňák lógó nyelvvel Maruškanič körtefáján, miként süvít a fák között a szél, miképp tépdesi a tetőről a régi rozsdás pléhdarabokat, hogyan zörögnek a pajtában a száraz báránybőrök, és elfogott a szorongás. Megígértem Badufláknak a megszakítót. Hogy jobban megérts: ha ilyen bütykölésre adom a fejem, a türelmetlenséetől úgy dolgozom, akár a megszállott, és csak azért, mert kíváncsi vagyok, hogy s:kerül-e vagy sem. A munkám nagyszerűen sikerült, s mert csakugyan valami egészen rendkívüli volt, örömömben egyetlen fillért sem fogadtam el Baduiíáktól, sőt, amikor sörözni hívott, vállára tettem a kezemet, é3 így szóltam: — Hagyja csak a pénzét, gazda, biztosan szüksége lesz még rá. Baduflák felállt, kettérepesztette mellén az ingét, és azt mondta: — Mi kifogása van ellenem, Valér, hogy nem akar velem sörözni? Nem valami célzás ez a személyemre? Mosolyogva feleltem: — Nincs ebben semmiféle célozgatás, gazda. Egyszerűen nincs kedvem most, novemberben, sört inni. — Mi kifogása van a sör ellen, Valér? — támadt nekem. — Netán azt akarja ezzel mondani, hogy a sógorom, Ján Domagalský, szűkén méri? — Nem akarok én ezzel semmit se mondani, gazda! — förmedtem rá, és öklömmel az asztalra csaptam. — Micsoda önhittség! Csupán annyit akarok vele leszögezni, hogy sörözni nem megyek! — Tudom én, mit akar maga ezzel mondani, Valér. — Baduflák hangja elfulladt a méregtől. — Értem én. Maga az én életvitelemet akarja kritizálni, maga, tisztelt uram, arra célozgat, hogy én bezzeg eljárogatok arra a sörre, méghozzá elég gyakran! Ezt akarja mondani, tisztelt uram! De maga eljön velem arra a sörre, Valér, mert ha nem, hát megbosszulom! — Hát ez már mindennek a teteje! Én ingyen odaadtam magának a fénymegszakítót a karácsonyfára, és maga ezért bosszút akar rajtam állni?! Hiszen maga, tisztelt uram, maga egy közönséges disznó! Ide azt a megszakítót, ide azt a szerkentyűt! Baduňák arca megnyúlt, alsó ajka lefittyedt. — Beárulom magát, Valér, Moško megörül majd, ha ilyen bizonyítékot kap a kezébe! Most jól betűtök magának! Kedvesem, Baduflák még aznap följelentett. Vannak olyan emberek, akik azért piszkolnak le valakit, hogy ne kelljen hálásnak lenniük. Találnak az ajándékban egy apró szúnyognyi hibát, mindjárt elefántot csinálnak belőle, és ezzel az elefánttal aztán eltiporják az ajándékozót. Behívtak Moškóhoz. Csak ültem ott, és Moško ilyen beszédet tartott: — Látja, látja, Palička, nem megmondtam magának, hogy a fennhéjázására egyszer még ráfizet? És most rá is fizetett, tessék, ez a fényszabályozó gépecske kitűnő bizonyítéka ennek! Maga, Palička, azt hitte, hogy magának már mindent szabad, hogy mindent megengedhet magának. Ez azonban végzetes tévedésnek bizonyult. Most már a markunkban van, most már vége a maga szabadosságának. Nem is veszek fel magával Jegyzőkönyvet, hanem egyenesen áthelyezem a SKLOPLASTba, ott nem fog hozzáférni a jelfogókhoz, ott a szekrényeket zárják, nem lesz rá többé lehetősége, hogy nyerészkedjék a bizalmamon. Nem megmondtam magának, hogy megbotlik? Nem akart rám ballgstni, hát most szenvedjen. Magának már befellegzett, maga alközpontot többé nem lát, amíg csak él, ott gubbaszt majd a SKLOPLASTban, négy fal között, és keserűen töprenghet azon, hogy hol követte el a hibát! Áthelyeztek a SKLOPLASTba, én meg bepereltem őket. A végső döntés kihirdetése után azt mondtam nekik: — Mindenemből ki akartak forgatni? Mint látják, nem sikerült, íme, ez az ítélet rá a legfőbb bizonyíték! Nem azért gürcöltem tizenöt évig az alközpontokkal, hogy egyszer csak holmi csalárd ürüggyel átirányítsanak egy másik berendezéshez. Nem azért küsz
