Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - FIGYELŐ - Szilvássy József: A lusta királyság

már az is dicséretes, hogy aránylag ízlésesen játszotta el a lusta királyt. A többi szereplő — és most hadd ne tartsak névsorolvasást, mert ezúttal nincs mit minősíteni — rutinjára, tapasztalatára támaszkodva legalább bizonyos típusokat, olyanamilyen arcélű figurákat keltett életre.

A szöveg, a lehetőség nem nagyon mozgatta meg Platzner Tibor alkotói fantáziáját sem. Jelmezei elfogadhatóak, díszletei

— a hálóra aggatott rongyok és a zászlók

— nem túl ötletesen és kissé statikusan jelképezték Linkóciát. Az előadás erényei közé tartozik Zsákovics László dallamos, hangvételében a mai gyermek ízlésvilágának megfelelő zenéje, amely rendszerint föl-fölkeltette a gyermeksereg többször is lankadó érdeklődését.

Itt akár be is lehetne fejezni az értékelést azzal a sommázattal, hogy gyenge színmű meglehetősen gyenge előadását láthattuk, de néhány általam fontosnak vélt, a színház említett erőfeszítéseit is minősítő megjegyzés kikívánkozik belőlem.

Tény, hogy drámairodalmunk állóvizének megmozgatásához egyebek mellett türelmi idő is kell, s talán ezen a téren is érvényes, hogy a mennyiségből érlelődhet a minőség. Senki sem vonja kétségbe a színház szándékát, méltányoljuk erőfeszítéseit, ám elgondolkodtató, hogy az utóbbi ■öt évben bemutatkozó szerzők közül senki sem jutott el második gyermekszínműve megírásáig, bemutatásáig. Következésképpen nem biztos, hogy jót tett nekik a színház túlzott dramaturgiai, esztétikai toleranciája, hiszen az előadásokat megtekintve, a tanulságokat levonva a saját bőrükön tapasztalhatták azt, amit, szabadon idézve,

Kodály mondott: a gyermekeknek ugyanúgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak sokkal jobban.

Az eltelt fél évtized hazai magyar gyermekszínműveit, de részben a színház és az írók kapcsolatát is jellemzi Iszlai Zoltán találó megállapítása, miszerint a felnőtt alkotó megfelelő viszonyát a gyermekközönséghez két szélsőség teszi elviselhetetlenné. Az egyik a pedagogizáló, a másoik pedig a hülyéskedő magatartás. A gyermekszínmű ugyanis nem erkölcsi kódex, nem a pedagógia szolgálólánya, nem is a közvetlen ismeretek tára, hanem egy sajátos szemlélet és világlátás, amely sajátos művészi, sőt pedagógiai célokat is szolgálhat, de sohasem szolgálhatja ki azokat. A kioktató attitűdhöz hasonlóan bántó, káros az öncélú jópofáskodás, a gyermekhez való „leszállás” is.

Ha az utóbbi öt év termését értékeljük, akkor elmondhatjuk, hogy valamelyik szélsőség, olykor mind a kettő döntően meghatározta és elrontotta a színművet, s nem tett jót sem drámairodalmunknak, sem a színháznak, sem pedig a gyermekközönségnek, hogy ezek a darabok színre kerültek.

Okulni, más utat választani viszont feltétlenül szükséges, mert a Magyar Területi Színház egyik alapvető feladata a csehszlovákiai magyar drámaírás és gyermekszínjátszás ügyének szolgálata. Hitem szerint ezt is másként, az eddiginél átgondoltabban, színvonalasabban kell tenni, szem előtt tartva Fábry Zoltán intelmét: „Mit hintünk el, hogyan és mennyit: a gyermek- és ifjúsági irodalom mennyiségi és minőségi foka irodalmunk egyik legfontosabb alapténye.”