Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (7.)
A drámairodalomban folyó „ádáz kenyérharc” győzteseinek Sebesi Ernőt, Merényi Gyulát, Lányi Menyhértet és Bihari Mihályt mondhatjuk. A zsurnalizmus és a riportszerűség jellemzi a műveket. A polgári humanista és baloldali irányzatú irodalom alkotói között Darkó István, Tamás Mihály, Jarnó József, Neubauer Pál, Egri Viktor, Palotai Boris, Szenes Piroska, Juhász Árpád és Sándor Imre mutattak fel jelentősebb eredményeket. A polgári életérzés megszólaltatói (N. Jaczkó Olga, Szombathy Viktor,. L. Kiss Ibolya, Tichy Kálmán) mellett a „menekülő” [Márai Sándor) és a konzervatív polgári irodalom képviselői is megtalálhatók (Sziklay Ferenc, Rácz Pál, Schalkház Sára, Farkas István) a két világháború közötti csehszlovákiai magyar szépprózában. A polgári irányzatú irodalom legjobbjai munkásságában az értelem és a humánum tisztelete, valamint a haladás szükségszerűségének felismerése jelentette a hagyó mányok igazi folytatását. Bár a két világháború közötti csehszlovákai magyar irodalomnak távolról sincsenek olyan kimagasló alkotásai, mint a korabeli magyar vagy cseh irodalomnak — vonatkozik ez az irodalom nagykorúságát jelző prózai művekre is —, mindenképpen kezdetét jelentette annak az irodalomnak, mely a szocialista építés körülményei között, 1948 februárja után új úton, új szavak igézetében nem kisebbségi, hanem nemzetiségi irodalomként fejlődött tovább. Az önismeret érdekében emlékeznünk kell azonban arra, hogy az első világháború után a lövészárkok poklából jöttek azok, akik — megváltozott történelmi körülmények között — megalapozták ezt az irodalmat. Az ember az embertelenségben Ady által megfogalmazott parancsát hozták magukkal, s ezt hirdették messzehangzóan és állhatatosan az osztálytársadalom ellentmondásai, valamint a kisebbségi sors áldatlan körülményei között. A kisebbségi irodalmakban erkölcsi korparanccsá erősödött ez a hang, a csehszlovákiai magyar irodalomban azonban a humánum, a demokrácia és a népek testvérisége eszméivel is bűvölt. E magatartás értelme és lényege nem lehetett más, mint a vétkes múlttól elszakadni és az apák bűnét megtagadva a hazánk: Európa hitével keresni az új hazában az élet új lehetőségeit. A két világháború közötti veszélyekkel terhes években a mércét, a mértéket Fábry Zoltán fogalmazta meg: „Csak aki magyarként megmarad az űzöttségben, maradhat meg emberként az embertelenségben is. Az egyiket nem áldozhatja fel a másik kisebbítése nélkül. Magyarnak maradni az űzött magyarságban: nehéz. De épp e nehéz hűségpróba ajándékozott meg minket a többlettel. Emberséggel magyarságot veszíteni maga a lehetetlenség. A többlet nagyszerűsége, a nagyság foka ezt többé nem engedi meg.” A vihar előtti években, Európa elrablása időszakában Mint fű a szélben (Vozári Dezső) szólt a költői üzenet: viharra jár s mert vágyad féltem, légy egyszerű mint fű a szélben, földig hajolj s állj hajthatatlan, légy egyszerű, légy halhatatlan. A történelem mérhetetlenül nehéz forgatagában, a fasizmus véresostoba feneségei idején sem hallgatott el a szlovenszkói vox humana, a kárpáti széllel hozta (Győry Dezsőtől) az üzenetet, a „túlélni kell!” parancsát, és a felismerést, hogy: „... győz még a bennünktisztult Gondolat!” Az embertelenség és kiszolgáltatottság megaláztatásait szenvedve szólt Európa romjai felé a biztatás: „Szüless Jövőnk! S feledd, hogy hogy fáj szülőidnek e fájdalom.” Elmondhatjuk, hogy a csehszlovákiai magyarság a társadalmi felszabadulás után a közép-európai sors megérzésével és a szociális haladás parancsaival — a körülmények miatt árván is eszmélve — várta a valóság értékelő, ítélő igazságát, a nemzeti
