Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (7.)
Fonod Zoltán 4A csehszlovákiai magyar irodalom a két világháború között A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTÉSZET Az új körülmények közé került csehszlovákiai magyarság irodalmi életében a „hogyan tovább?” kérdése meghatározó volt, hiszen szükségszerűen behatárolta az a hagyomány, melyet a nemzeti irodalomtól, szellemiségtől örökölt. Az irodalom ugyanis évszázadokon át a nemzet lelkének hű tükre volt, lelkesítője a haladásnak, ösztönzője a nemzeti önvizsgálatnak, segítője az új életformáért vívott szakadatlan harcnak. Közismert, hogy irodalom és nemzet fogalma talán sehol sem volt annyira összetartozó, mint a magyar irodalomban. Ezért van az, hogy az irodalom története töretlen sorozata annak a küzdelemnek, melyet a magyarság a történelemben vívott évszázadokon át a megmaradásért, a tragikus bukások és a megsemmisüléssel fenyegető ijesztő viharok túlélőjeként. A kisebbségi irodalom két évtizede során ugyan többször vonták kétségbe a hagyományok szerepét, Kovács Endre A szlovenszkói magyar irodalom sorsa című tanulmányában egyértelmű nyíltsággal megállapítja, hogy „Szlovenszkón a magyar szellemiség elfelejtette tradícióit”. Ennek ellenére sem szűnt meg azonban a hagyományok ereje, s az olyan ösztönzések, melyeket a Tűz című folyóirat, vagy Ady költészete, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, majd Illyés Gyula, Erdélyi József, Tamási Áron, Makkai Sándor, Féja Géza, Kodolányi János adtak a szlovákiai magyar irodalomnak, végső soron a hagyomány folytatását jelentették. Még akkor is így igaz ez, ha a „nemzetátalakító program” megfogalmazói nem az írók, költők voltak, hanem a közírók. Az irodalom egyébként minden népnél az öneszmélés folyamatát tükrözi. Magától értetődő, hogy más népekhez hasonlóan nálunk is a líra vállalta magára elsősorban ezt a feladatot. Kezdetben ugyan öregurak, konok dilettánsok és ifjú rajongók „avanzsáltak” a közönségből íróvá, fokozato:an azonban kialakult azok köre, akik nemcsak akartak, hanem tudtak is valamit mondani az olvasóknak. Nincs kétségünk afelől, hogy ez a költészet távolról sem vetekedhetett a nemzeti irodalom egyedülálló vonulatával (Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Illyés Gyula), mindenképpen hiba volna azonban „leírni” vagy „jelentéktelen” címkével ellátva a süllyesztőbe irányítani. Másodlagosságával és utánérzéseivel együtt is kifejezője a csehszlovákiai magyar valóságnak, kezdő fejezete annak az irodalomnak, mely több mint hat évtizedes fejlődése során eljutott arra a fokra, hogy művészi értékeinél fogva is számolni lehessen vele. Az első hang, amely a húszas évek elején a változásról szólt, egy fiatal érsekújvári költőé, Ölvedi Lászlóé volt. Öt követték a többiek. Alaphangja ennek a költészetnek a „beomlott tárna”, az „elsüllyedt világ”, „elmerült Város”, „leégett porta” motívum volt, függetlenül attól, hogy Ölvedi, Darvas János, Mécs László vagy mások szólaltatták meg. Az öregek (Kersék János, Jankovics Marcell, Sziklay Ferenc, Szeredai- •Gruber Károly, Telek A. Sándor, Sárosi Árpád) „tegnapjuk borát” itták, „könnyes szomorúságuk” nem ért fel a mindennapok valóságáig. Ezt majd azok fejezik ki, akik a „szétszóródás” búsongása helyett az élet új lehetőségeit keresik. A „hajnalt álmo- ■dók” sorát Mécs László nyitotta meg, pályája azonban megtörik, az új élet üzeneteit azok adják tovább, akik küldetéstudattal állnak a világ elé (Győry Dezső, Forbáth Imre, Sáfáry László, Berkó Sándor stb.), s „tömjénező megalkuvások” nélkül ahhoz a fiatalsághoz szólnak, melynek majd vállalnia kell az új élet építésének nehéz munkáját. ÜZENET (7.)
