Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban” II.

A koszorúslánynak adott válasz, híven a rigmuskedveléshez, szintén verses formában szólalt meg:

Lelkem teremtése, hát én mit mondjak,

Ezen szavaidra miként válaszoljak.

Amint értem, itt a fizetést sürgetik, pedig azt a magyar nemigen szereti.

Inkább köszönt volna hozzánk egy kanosával, amely tele volna valami jó borral.

Kedve mindenkinek, úgy hiszem, jobb lenne, ha abból először egy kicsit bevenne.

Kedves jó angyalom pedig, most a bajon Nem t’om hogy segítünk, igazán megmondom.

Mink messziről jöttünk, utasok vagyunk, aprópénzünk nincsen, nagyot nem válthatunk.

No de azért a sok fáradozását

nem lehet elnézni, hanem a jutalmát

megadja mindenki, úgy hiszem, az árát.

Ne sajnálja senki érte a koronáját!

E felszólítás után a koszorúslányok egyike az újonnan jött vendégek hajtókájára, ruhájának elejére tűzte, a már ott levő vőlegényi fehér virág mellé, a menyasszonyt jelképező rózsa;zínt is. Másikuk közben várakozón tartotta a tenyerét, amelybe aztán hullt a pénz. Ezt követően daloltak, táncoltak egy-két kört, bolondoztak. Főleg a duruzs- toák voltak nagy kópék. Igyekeztek meglopni a menyasszonyos ház gazdasszonyait, hogy elvonulóban aztán majd fűnek-fának mutogathassák az utcán, hogy „ezt főznek, azt főznek, mindent főznek, csak húst nem főznek”! Ez a játékos évődés, amelynek harag sosem lehetett a vége, hozzátartozott a lakodalmi jókedvhez. Miként az a szokás is, hogy a menyasszony kikérése előtt megnézték a menyasszony ágyát, s igyekeztek szalmát csempészni a vánkosok közé, hogy aztán megjátszhassák a méltatlankodót: „Ilyen ágyért nem fizetünk!” Arra a szokásra, hogy a menyasszony ágyát és hozományos ládáját a lakodalmi menet keretében szállítsák át a vőlegényes házhoz, adatközlőim nem tudtak példát mondani; ez az elem valószínűleg még 1918 előtt kopott ki a lagzi dramaturgiájából. Hogy régebben viszont biztosan megvolt, azt a menyasszonykikérő szöveg utolsó sorai perdöntőén igazolják. Hangzott pedig ez a biblikusán szép, a vőlegény násznagya által elmondott szöveg ekképpen:

„Midőn megtekinté az Isten mindazt, amit teremtett, mindent jónak látott, de az embernek egyedül való életét nem látta jónak. Így szólt: »Nem jó az embernek egyedül élni«, és mondá: »Szerzek néki segítőtársat, mely mindenkor ővele lészen«. Ide céloz az isteni lélektől vezéreltetett Szent Pál is, midőn ezt mondja, hogy minden embernek tulajdon felesége és minden asszonynak tulajdon férje legyen. Mert sokkal jobban van kettőnek dolga, mintsem egynek, mert jaj az egyedülvalónak. Ezen atyánkfia is nem kívánt a magános életben élni, hanem Isten törvénye szerint kívánt magának olyan tisztességes személyt, kibe szíve-lelke megnyugodna, mert azt mondja bölcs Salamon, hogy az okos asszony olyan az ő férjének házában, mint az ezüst fundamentumon álló aranyoszlop. Ilyet instálunk mink kigyelmetektől: ne sajnálják kigyelmetek nekünk által adni a mi menyasszonyunkat ágyával, ládájával és minden hozzá tartozandójá- val. E szó mondásom."

A msnyasszonykikérőre adott válasz, biblikus frazeológiájával, ugyancsak szépen tükrözi a parasztkultúra emberi méltóságát:

„Elhallgattam kigyelmednek sok szép beszélgetéseit, amelyekből megértettem kigyel- mednek minden kívánságát. Él még az a mindeneket igazgató mennyei felség, ki köny- nyen megcselekedhette volna, mint az angyalok seregét egy summába előállította, úgy az emberi nemzetet is előállíthatta volna, de mivel az emberi nemzet egy szívből származott, úgy tetszett az a bölcs teremtőnek, adandjuk hát kigy elmeteknek ezen leányzót ágyával, ládájával és minden hozzátartozandójával együtt, de nem lábnak, mert nem lábnak teremtetett, sem fejnek, mert nem főből vétetett, hanem feleségnek vagy felesegítségnek, hogy azt mint tulajdon testét úgy szeresse, mint tulajdon magát. — E szó nkasagyoiš