Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg
amely a poétizmushoz való értékelő viszony kimondásához volt szükséges; azzal tűnik ki, hogy az egyik egyoldalúsággal itt tudatosan, vagyis „demagóg módon” egy másik ■egyoldalúság állíttatik szembe. Nem leplezi viszont a szerző azt a meggyőződését, hogy éppen ez a másik egyoldalúság adekvát a költészet fölött álló kategóriával, a társadalmi élet és a forradalmi küzdelem kategóriájával. Ennek a tudatos egyoldalúságnak az értelmében fogjuk fel aztán az „Apollinaire meghalt. Éljen Majakovszkij!” jelszót is, amelynek éle mindenekelőtt a cseh költészetben uralkodó helyzet ellen irányult, mivel tartalma a szlovák költészetben fennálló helyzetre aligha volt alkalmazható. Hiszen a szlovák költészetnek akkor nem kellett „felcserélnie” Apollinaire-t Majakovszkijjal, mert Apollinaire a szlovák költészetbe gyakorlatilag még be sem hatolt. (Mint olcsó paradoxont felhasználhatnánk a tényt, hogy a szlovák költészetnek az Apollinaire-i típusú alkotással való első érintkezését éppen Novomeskýnek a Vasárnap című verse jelentette, ha nem kellene e tényhez mindjárt azt is hozzátennünk, hogy sajátos, azaz wolkeri akcentusú érintkezésről van szó.) A cseh és a szlovák irodalom kölcsönviszonyainak újkori történetében nem ez az első eset, hogy a szlovák irodalom fejlődési élvonalának nemzedéki-öntudatosodási folyamata a cseh irodalom fejlődési élvonalában egyidejűleg végbemenő differenciálódási küzdelem hátterében zajlik, s hogy szlovák részről e küzdelem egyik pólusa érdekében avatkoznak bele a küzdelembe. Valami hasonló játszódott le például a XIX. század hetvenes és nyolcvanas éveinek fordulóján, amikor a Szlovákiában fellépő „realista” nemzedék (Vajanský, Škultéty, Hviezdoslav) eszmei formálódása szoros kontaktusban zajlott a cseh irodalomban fennálló két koncepció — a „nemzeti” és a „kozmopolita” — polemikus küzdelmeivel, és egyoldalúan a „nemzeti” koncepciót támogatta. Ezúttal azonban, a XX. század húszas éveinek derekán, nem csupán a két nemzeti irodalom határvonalán megvalósuló érintkezésről van szó, hanem egyszersmind a csehszlovákiai szocialista beállítottságú irodalom most formálódó egységes kontextusának a két nemzeti pólusa között létrejövő, nemzedéken belüli feszültségről. E feszültség teriftékeny kisülésének — amely előbbre lendítené a szocialista irodalom fejlődését valamiféle új szintetizmus irányába — az előfeltételei, s ez talán paradoxul hangzik, a két ellentétes koncepció kezdetben következetes „egyoldalúságában” rejlettek. Ha ugyanis tudatosítjuk, hogy egyik oldalon sem a poétika vagy a műalkotás technikájának szűkkörű problémái, hanem az életfelfogásnak mint a költészet valóságos alapjának a kérdése játszotta a meghatározó szerepet, akkor logikusan tesszük fel, hogy az objektív fejlődés magával hozta az elsődleges koncepciós egyoldalúságok leküzdésének lehetőségeit, és éppen annak a mozzanatnak a megszilárdítását tette szükségessé, amellyel mindkét koncepció — közös antropocentrikus magvuk értelmében — az élet és az emberi boldogság egyetemes értelmezéséhez kötődött. Erre, természetesen, mindenekelőtt a konkrét költői gyakorlatban került sor. Tény és való, hogy a poétista szerzők költészete nagyon hamar megkomolyodik és megszűnik a tiszta „epikureizmus” kifejezője lenni. Ha Urx azt írta Biebl Bagdadi tolvajának a margójára (1925), hogy szerzője „komolyan veszi a világot, s nem a szórakozás kedvéért és tréfából alkot”, s hogy eljutott „valamiféle egyetemességhez”, valami hasonlót mondhatott volna Nezval új költészetéről is, amely eljut a forradalom ős a boldogság „sorsszerű” összefüggésének a tudatáig („A forradalom jegyében adtam le voksomat, mert az vagyok, aki érzi a boldogság sorsszerű szükségét” — olvassuk az 1925-ös Kisebb rózsakert Mottójában), de Seifert költészetéről is, amelynek a távolságok egzotikumából való „könnyű kijózanodását” és a „proletár-forradalmi”, ám érezhetően bensőségessé tett költészethez való visszatérését (a Slávik zpívá špatné c. 1926-os kötetben) Salda olyan rokonszenvvel fogadta. Sőt, több mint rokonszenvvel: olyan mélyre hatolt e költészet szervezetébe, hogy az O nejmladší poesii české című tanulmányának idevágó részét okvetlenül idéznünk kell: „Seifert legértékesebb találmánya, azt hiszem, a következő: megtalálta a dolgokat; a szavak után a dolgokat. Szóra bírta a dolgok bensőjét, s megbízhatóan és híven feljegyezte, amit elmondtak. Polifóniája nem kiterjedt, de viszonylagos szűkössége mellett tiszta és pontos. Néha egyszerű, ám sohasem szegény. A dolgokat finom, melankolikus költői vonójának érintésével bírja szólásra, s azok a saját hangjukon szólnak; a maguk robbanó vagy izzó tartalmaival, amelyek költői világtörténetet sugároznak ki. A költő aztán félreáll, nehogy hálátlanul megsértse ennek az éneknek a tiszta összhangját.”