Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

születik, ez azonban már elveszti valőságalapját és mint fata morgana a kemény élet fölött lebeg. — Az első a proletár realizmus, a második a proletár romantika.” (Básnik v zástupe, 122. old.)

Persze, a proletárköltészet „realista” és „romantikus” részre való felosztása inkább mechanikus, mintsem dialektikus, ám vitathatatlanul arról tanúskodik, hogy Urx nem leszűkíteni, hanem kitágítani akarta a „proletár jelleg” terét az irodalomban. Aligha minősíthető úgy, mint „pillanatnyi vonzódás a modern költészethez”, amelyet Urx aztán a poétizmus következetes eszmei kritikájával „billentett helyre”. Mert Urx kritikája — miként azt a Nezval-féle Pantomíma recenziójában világosan láthatjuk — egyáltalán nem a poétista műalkotás költői vagy alaki modellje ellen irányul, hanem határozottan e műalkotás noetikus alapját, „éleť’-bázisát sújtja, tehát azt, ami stricto sensu „poétista” volt benne — hiszen a poétizmus nem művészeti irányzat, hanem életmód („modus vivendí”) akart lenni. „Annyi biztos", írja Urx, „hogy az abszolút modern szépséggel telített Pantomíma nem mindennapi könyv”, a továbbiakban pedig hangsúlyozza, hogy a nezvali vers nem „a valóság élősdije, hanem önellátó és autonóm”, mert nem imitálása, hanem „átformálása az érzéki valóságnak”. Urx azonban nem éri be ezzel, ő a valóságátformálás terjedelmére és mélységére, „há- romdimenziójúságára” is rákérdez, az élet megragadását is számon kéri. S az urxi válasz így hangzik: „Vítézslav Nezval költészetéből azonban hiányzik az élet szélesen megalapozott lényege. Az életnek ez csak egy szelete, ama szebbik, s ezért keveset mondó szelet. Azt mondtam, hogy Nezval átalakítja az érzéki valóságot; igen, de hozzá kell tenni, hogy nem az egészet, nem a maga teljes, három- dimenziós és legvalóságosabb terjedelmében, ahogy azt a hét hét napján látjuk és éljük. A vasárnap költészete ez, amely a korábbi dolgos hat napról semmit sem tud.” (Básnik v zástupe, 117. old.; a kiemelések Urxtól származnak.) Biztos, hogy ez nem valamiféle — a bírált jelenség „pozitívumait” könyvelői módon számba vevő — recenzensi megfontolás megnyilvánulása, hanem annak az elvi álláspontnak a kimondása, amely valóban a poétista életszemlélet magvát, kifejezetten fiziológiailag motivált és megfogalmazott „felicitológiáját” veszi célba.

Kétségtelen, hogy itt két különböző életszemlélet, életfelfogás találkozott, s hogy különbségüknek megvan a maga objektív társadalmi motivációja is. Nemcsak hogy Szlovákiában a szociális elnyomás durvább és „elmaradottabb” formái domináltak és állandó, „a kapitalizmus megszilárdulása által csupán elenyésző mértékben érintett” (M. Tomčík) válságállapot uralkodott, hanem a szlovák társadalmi élet egészében véve is sokkal provinciálisabb, rusztikus és kispolgári jellege volt az, ami szinte teljesen kizárta a lehetőséget, hogy a szlovák költő bensőleg azonosuljon a „modernizált epikureizmus” gondolatával mint a kor új életstílusának kifejezésével. Ezen kívül létezett itt a művészet és egyáltalán a szellemi (beleértve az intellektuálist is) tevékenység eszmei teherviselésének és személyfölötti kötelezettségének már említett, s még mindig erős (ős hagyományos) tudata, amelyet az 1918-as politikai fordulat sem szüntetett meg teljesen. Csupán tartalmát és funkcióját változtatta meg radikálisan, mivel a nemzeti eszmét és a nemzetszolgálatot az irodalom perifériájára tolta ki, s az irodalom különböző formákban — a tudatos proletár jellegtől kezdve egészen a ködös és szentimentális filantropizmusig — megnyilvánuló szociális elkötelezettségét és funkciós voltát állította előtérbe. Noha az irodalmi élet érverése a fordulat utáni Szlovákiában a múlthoz képest csakugyan rendkívül felgyorsult, irodalmunk szervezetében nem kerül sor az áramlatok ős Irányzatok olyan következetes tagolódására és differenciálódására, mint a cseh irodalomban, sem pedig az irodalom funkcióinak olyan határozott különválására, ahogy az például az esztétikai funkció abszolutisztikus elkülönítésének és a „tiszta művészet—célszerű alkotómunka” ellentét felállításának formájában megvalósult.

A formálódó szlovák proletárköltészet számára ez a helyzet bizonyos előnyt Is jelentett. Egyrészt a társadalmi hatáskör aránylag gyors tágításl lehetőségének szempontjából, másrészt a nemzeti irodalom fejlődési struktúrájába való beilleszkedés szempontjából. A húszas évek első felében a szocialista irodalmároknak még harcolniuk kellett az Irodalmi folyóiratokban való közlési lehetőségért — ezt bizonyítja például a Mladé Slovensko „bolsevizálásának” története is, amely a folyóirat megszüntetésével