Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (6.)

A helyzetre jellemző, hogy míg az új magyar irodalmi irányzat egy évtizeddel korábban az Ignotus által megfogalmazott „tudd magad kifejezni!” művészi törvénynyel indult, addig a húszas évek kisebbségi viszonyai között az „írni kell!” parancsa volt a legsürgetőbb. Hitet, életet, lelket őriztek azok, akik „hallgatag esküvéssel álltak a zászló alá, hogy védjenek, harcoljanak, éljenek, hogy építsenek tovább, tovább...” A Fábry által megfogalmazott „egyedül vagyunk, erősek vagyunk” is csak akkor telítődhetett értelemmel, ha a kezek görcsös markolással fogják a tollat: „írni... írni..élni... élni!... nagy erővel, feszített izmokkal, mert törés támadt a falakon, leszakadtak a hidak, nem maradt más, csak a kék ég, mely a fejünk fölött mosolyog...” (Fábry Zoltán: Szózat — új magyar betűkhöz, 1922). Csak e felismerés után következik a másik, a nem kevésbé fontos, mely a világban uralkodó káosz helyett rendet, rendezési elvet követel. Addig is azonban, míg a kritikus, az „új törekvések életre segítője” lehet, s az író, művész — „Isten végtelenségének véges társa” — szemünk elé rakja a mindenséget, időre, türelemre, érlelő napokra, évekre volt szüksége. A kulturális életben őszinte örömöt kelt, hogy a műkedvelő előadások pst- róleumlámpái „becsületes áldozati fénnyel” pislákolnak. A művészet mércéje azonban az esztétika, ezért a dilettánsoknál vagy a „méltóságos epigonoknál” fontosabbak azok, akik a kultúra, az emberi egyetemesség elveszett fonala után kutatnak. „-Értsük meg — írta Fábry Zoltán 1923-ban —: olyan időket élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy létfeltétel, szükség: az írott szó — mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá. Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika” (Irodalom és magyarság).

Az „élni és írni!” parancsa mellé tehát hamarosan odakívánkozott a „hogyan írni” kérdése is. Két évtized irodalomszemléletét óhatatlanul befolyásolták az irodalom- szervezők személyi tulajdonságai, elkötelezettségei. Az első éveket a konzervatív szemlélet jellemezte, mely — ahogy Fábry írta a húszas évek irodalmi állapotairól — „polgármesterek, bankettszónokok, ügyvédek és az összes papok és párttitkárok... onképzőköri játékait” mentette át „a szlovenszkói magyar kultúra arénájába”. Más szóval dilettánsok kaptak menlevelet a konzervatív polgári irodalom olyan képviselőitől, mint Sziklay Ferenc, akinek elnéző álláspontjában Alapy Gyula is osztozott. A szelekciót hangsúlyozó kritikával szemben Alapy a „zsenge irodalmi vetést” féltette, mondván: „Vigyázni kell a fürdővízre, hogy vele együtt ki ne öntsük a gyenge csecsemőt is!” A kisebbségi irodalom fejlődése során egyébként hasonló nézetek később is előfordultak, mindig az esztétikai követelmények rovására. Negyvenöt utáni megnyilvánulásuk például a „kicsi, de a miénk” elv. Utaltunk már rá, hogy a „dillettánsok sáskahada” ellen Gömöri Jenő, a Tűz szerkesztője hirdetett elsőként harcot. A legeredményesebben az emigránsok küzdöttek ellenük, hatékonyan segítve az irodalmi élet kibontakozását, mégpedig az értékek szigorú kiválasztásával s az irodalmi élet pola- rizálásával. Ők „a legárvábbak, a hajszoltak, a föld és barát nélküliek: a mindenképpen emberpredesztináltak” — ahogy Fábry írta védelmükben 1928-ban — nemcsak az európai színvonalú irodalmat jelentették, hanem segítették meggyökerezni, szárba szökkenni a kisebbségi irodalmat. „... bízvást megállapíthatjuk — írta Szvatkó Pál a Szlovenszkói magyar irodalom című tanulmányában —, hogy jellegzetesen szlovenszkói magyar irodalom nem születhetett volna meg az emigránsok szociális és a dilettánsok regionális törekvései nélkül. Az emigránsoktól vette a magyar élet megreformálásának törekvéseit, ... a helyi íróktól a kisebbségi élet kiépítésének vágyát, a talajban gyökerező regionalizmust, a pesti formát helyettesítő népi önállóság hitét.” Szvatkó Pál a dilettánsokat védelmébe vevő mentegetése, persze, nem szól arról, hogy az éveken át dúló ádáz harc és „kiszorítósdi” mennyi erejébe került azoknak, akik az új irodalom szolgálatában a küzdőtérre álltak, s arról sem, hogy a csatározások miatt milyen veszteség érte — erkölcsileg is, művészileg is — az irodalmat. A helytelenül értelmezett regionalizmus egyébként még a harmincas évek közepén is gondot okozott. Még akkor is, ha a kritikusok egy része lokálpatrióta csökevény- nek minősítette, melyet „... a csehszlovákiai magyarság nemzetiségi problematikájának viszonylatában, de általában a baloldali kultúrtörekvések szemszögéből” el kell vetni (Kovács Károly: Az irodalmi regionalizmus kérdése Szlovenszkón).

A dilettánsok elleni küzdelem egyébként azért sem volt könnyű, mert akadtak olyan „tollbetyárok” is, akik kritikusként az irodalom színvonaláért ágáltak, álnéven