Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - LÁTÓHATÁR - Julius Fučík: A küzdő Božena Némcová

■gondolata is, amely a nők emancipációja nevében jó, hogy szülni nem kényszerítette -a férfiakat, mert az embert nem nélküli, valótlan és visszataszító lénnyé torzította. Amire Némcová vágyik, az ennél mérhetetlenül több: jogot követel, hogy a nő részt •vehessen a világ alakításában. Tehát része akar lenni a legmagasabb szintű alkotó tevékenységnek is, amslyet a férfiak mindaddig maguknak tartottak fenn.

Semmitől sem akarja megfosztani a férfiakat, nem akarja átvenni a szerepüket, osztozkodni sem akar vale rajta. Nem akarja hímneművé tenni, ami nőnemű, épp ellenkezőleg: a nőiség teljes kibontakozását kívánja. Nem akar a férfiakhoz hasonlóvá lenni. Csak velük egyenlő jogokéit akar.

S ami a legfigyelemreméltóbb: nem öntelt hiúságból, csupán a nők javára követeli mindezt, hanem az egész emberiség, tehát a férfiak javára is. Kimondja korának leghaladóbb, kifejezetten forradalmi felismerését: hogy a világ rendje csak a férfiak és a nők együttes erőfeszítésével tökéletesíthető, s az a férfi, aki nem érti meg a nők felszabadításának jelentőségét, fölöslegesen pazarolja a szót, ha szabadságról beszél.

„A nő tudatlansága — írja Némcová Falu a Sumavában című regényében — az a Nemeszisz, amely üldözi a férfit, szüntelenül a sarkában van, lába alatt alámossa a földet, s ha felröppenni készül, ólomsúllyal terheli le a szárnyát, ledönti házait, porrá égeti gabonáit. A nő tudatlansága a férfi ostora, amelyet önmaga sanyargatására font! Amíg a nő fel nem ismeri előkelő helyét és feladatát, amelyet Isten adományozott neki, kezébe téve is a jövendő üdvét: addig a férfi homokra építkezik. A nő legyen a férfi társa a munkában, a ház csak akkor állhat meg.”

Ezt a gondolatot hazánkban senki sem fogalmazta meg ilyen világosan Božena Némcová előtt — s ez érthető, hiszen szavai ostromolják a régit, szembefordulnak a nőről alkotott minden addigi nézettel —, de utána sem, még nagyon hosszú ideig. Csak a kilencvenes évek szocialistái tudtak újra így beszélni. Némcovában ez a gondolat azonban gyökeret vert, kialakult, megszilárdult. Egészen korszerű, szinte végleges formában kimondja már hét esztendővel a regény megírása előtt Klácelnek írt leveleiben, amelyek legjobb újságcikkeinek megírására ösztönözték a címzettet, s később is vissza-visszatér műveinek és levelezéseinek legkülönbözőbb helyein.

Ez az eszme számára nem csupán dőre ábránd, képzelődés, amely csak vízszintes testhelyzetben, csukott szemmel ölt előttünk alakot. Némcová gyakorlati lény. Nem csupán álmodozó, hanem kereső is. Nem csupán vágyakozó, hanem megvalósító is. Ezért annyira mozgalmas az élete, s ezért forrt annyira össze műveivel.

Nem elégszik meg csupán a jog ismeretével: ugyanakkor már a női egyenjogúság gyakorlati alapját, lehetőségeit keresi. E ponton azonban nem jut el a gyökerekig: a gazdasági függetlenségig, amely révén éppen ő teremthetett magának szabadabb, noha kegyetlenül ínséges életet. Sejti csupán, hogy az egyenlő jogokhoz egyenlő lehetőségek szükségesek. Azt viszont tudja, hogy a munkáihoz való egyenlő jogok ügyében a legradikálisabb szónoklat is gúnyolódásként hangzik, ha a nők nem készülhetnek fel rá ugyanúgy, mint a férfiak. így válik a művelődés a nők felszabadulásának kulcsává Némcová szemében.

A műveltség általában — mint a nép öntudatra ébresztésének és felszabadításának előfeltétele (ebben a nézetében közeli rokona Sabinának, s az ő Szellemi kommunizmusának közvetlen előfutára!) — és a nők művelődése különösen: olyan témakör, amelyhez Némcová minduntalan visszatér, a Domažlice környéki képekben éppúgy, mint a Nagyanyában, a Falu a Sumavában című regényében, leveleiben, szlovákiai írásaiban ... A tanító úr címen egész elbeszélést szentel ennek a témának. A művelődés problémája személyes ügye az írónőnek. „Mások lehetnénk, ha iskoláink tanrendje jobb volna” — írja V. Vrbíkovának, a Klácel-féle Testvériségben megismert társnőjének. „Semmire sem áhítozom oly erősen, mint alapos műveltségre” — vallja meg Cela- kovská asszonynak. „Nekem, kedves Ivan, bizony hiányzik a magasabb műveltség, jobb munkát adnék ki a kezemből, ha módom lett volna megszerezni” — panaszolja Helceletnek írt levelében. Büszkén, ugyanakkor vádlón teszi hozzá: „de hát keservesen kellett megszereznem, amit tudok, szinte mindent egyedül magamnak köszönhetek.”

Vessük össze azoknak a feladatoknak a nagyságát, amelyekkel Nemcová viaskodik iskolai végzettségével és képesítésével — elemi iskola és kézimunka-tanfolyam —, és egyszeriben megértjük, miért hangoztatja olyan fáradhatatlanul és sürgetően a mű