Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Voronyin: A metrón (elbeszélés)

— Régéií találkoztunk...

Bejött a vonat. A peronon hömpölygő tömeg megrohamozta a kocsikat, de a kalauzok elegendő tapasztalatot gyűjtöttek a háború négy esztendeje alatt — pillanatok alatt mindenkit leszállítottak, s először a gyermekes édesanyákat kezdték felengedni.

— Isten vele, Nika — mondta a férfi, és keserűen elmosolyodott.

— Istän vele, Mihail Grigorjevics — válaszolta ő, és sírástól fuldokolva vetette magát a férfi mellére. S egy pillanatig azt gondolta: „Minek utazom el? Mi vár rám ott?- Maradnom kell, itt kell maradnom!”, de aztán eszébe jutott a fia, akinek apa kell,, s akkor még rá is kiáltottak, siettették, ne tartsa fel a többieket. S ő elutazott.

Nem, a férje nem változott meg.

— Utána néztem a bátyátoknak, jómadár volt — jegyezte meg mindjárt az elsőnapon —, s te talán jobban viselkedtél a hátországban?

S mindjárt az el:ő napon 'berúgott.

De mi tartotta őt vissza ekkor? Meg kellett volna szöknie! Még nem volt késő. Valami rabszolgai erő azonban fogva tartotta. A férje meg ivott, sértegette, megalázta. És év múlt év után ... A fiuk felnőtt, megnősült, elment. Ritkán ír. A férje meg egyre iszik. Tönkretette a máját, s lám, most a kórházba megy hozzá ...

Az ablakon túl csak az alagút szürke, egyenletes távolságokban, egyforma lámpákkal megvilágított fala látszott.

„Istenem, ez ő, ő!” — gondolta még egyszer az asszony, s óvatosan, nehogy a férfi észrevegye, újra odanézett.

Ott azonban már egy másik ember ült. Egy szakállas legény, aki könyvet olvasott..

A Jegyinsztvennaja nocs („Egyetlen éjszaka”; Lenirtgrád, 1983] című kötetből fordította Varga Erzsébet