Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
Mennyi vér, ó, mennyi munka! ... Mért hagysz, isten, e szétfröccsent romok közt magunkra . .. Ideák és csodák érlelődnek régen, őrző szemek néznek a világmindenségben: látják, Gyula bácsi, roncsokban fekszel kórházi ágyon, szétszerelt testtel, a semmi sűrű ködében ázol, halálfejes, üvöltő Góliáttal tusázol, Dávid-szívedben megőrültek a vérsejtek, ne tudhassad, lesz-e holnap, sorsodat ne sejtsed, a háború angyala idegedet zabálja, harminchét éves koponyádat pengéje átjárja, füstös, puffadt ágyúcső-lába agyadba tapos, vértől ragacsos kard-keze az idegszál-dzsungelt irtja, bombatölcsér-szája: meghurcolt múltad sírja — temeti bele hontalan éveid, reménytelenségeid, elégetett képeid hamuját befalja, elégetett verseid pernyéit benyalja, a szegény gyerekeket döglött madarastul, a menekülő, rozoga szekeret lovastul elnyeli a bélpoklos angyal — a teremtésben nincs egy zöld ág: semmi sem vigasztal. Búcsúzni kéne nagyon szépen, Csendesen, halkan, könnytelen, Veszve a minden tengerében, Mely elsodor könyörtelen. S kikötője: Nincs, partja: Sehol... Istene? — Háborúit öreg! Elővesz és a semmibe tol, Fölépít és összetöret... Búcsúzni kéne — s nagyon nehéz Csendesnek lenni, könnytelen, Hol fojtott sírás tengert tetéz, Mely elsodor könyörtelen. Anyaöl és anyaföld között isten-ember, sár-ember beléd ütközött — Gyula bácsi, te a történelmen át mentetted a féltett, legvégső hazát, letépve magad a keresztről, földrengések szakadékain keresztül tántorogtál,
