Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)

Nyom sem vezet semerre már, Kapum bezárva.

Tévedt madár ha erre jár,

Az is csak árva.

Felhő ha száll, csillag ha lát, Csendembe épül:

Változik kinn-benn a világ, Valami készül.

Percen a fű, fújja a szél, Messze, ami volt.

Minden és Semmi beszél Azzal: aki holt.

S rajzolgatom arcod,

harcod —

tizenöt éve már;

ordítok olykor,

mint a megvert szamár;

rakosgatom képeid

előre, hátra, föl, le,

az ősz-földre, a nyár-földre:

a teljes anyaföldre,

tavaszi égre, téli égre,

kiteszem a mindenségbe

őket,

pusztákba, hol főket

veszejtenek percenként a hóhér angyalok, a pusztításra felkent láthatatlanok; becsempészem tenyérnyi szobámba valamennyi képed; asszonyom elképed, elsápad:

hetek óta szörnyű lázat, szótlanságot s szenvedélyt hordozok, néma botrányt okozok barátaim között,

kik elnéznek őszülő, rideg fejem fölött —

ó, ne hidd, Gyula bácsi,

hogy mindezt kitalálom,

való ez a képlet,

nem pedig lázálom.

Még én sem látom magamat, csak sistereg az ének, kizúgnak égő napjaim és kihűlnek az évek.

Csörög láncom, a bús tudat, ős-ösztönöm nyivákol, ugatnak rám a csillagok egy kitudja-világból.