Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - LÁTÓHATÁR - Tóth László: Ján Ondruš költészetéről
Ján Ondruš költészetéről Az ötvenes évek második fele szerencsés és nagy pillanatokat hozott a közép-európai Irodalmak életében. Költészettörténeti tény a szerb, a magyar, a szovjet, a lengyel és a cseh líra ezekre az esztendőkre eső megugrása, előretörése, új költői tartományok felé történő elrugaszkodása. Nagy hírű poétikák és poéták látványos felfutásának árnyékában került sor ezekben az esztendőkben a szlovák líra átszerveződésére és megújulására, a szlovák költészetkép és versnyelv korszerűsödésére. Milan Rúfus és Miroslav Válek mellett ennek a korszerűsödési folyamatnak, ezeknek a nyelvteremtő kísérleteknek a Mladá tvorba című folyóiratban akkoriban jelentkező költőcsoport, az ún. Nagyszombati Csoport tagjai — Ján Stacho, Ján Ondruš, Jozef Mihalkovič és Ľubomír Feldek — a legmarkánsabb képviselői. Közülük — részben verseinek négy esztendővel ezelőtti magyar kiadása (Virradat a ceruza körül, Madách 1980] révén — talán csak Feldek neve cseng ismerősebben a magyar olvasó előtt. Stacho, Ondruš és Mihalkovič magyar recepciója azonban annak ellenére sem terjed túl néhány folyóiratbeli publikáción, hogy eddigi életművük minden tekintetben korszerű és érvényes költészetet dokumentál, s olyan sajátos jegyekkel bír, ill. a líra olyan sajátos tartományait hódította meg, amely jegyek és törekvések az olyannyira gazdag és sokszínű kortárs magyar költészetben is bizonyos értelemben terra incognitának számítanak. A személyi kultusz és a sematizmus művészetpolitikájának évei után színre lépő csoport poétáit pályájuk legelején a Nezvalék két háború közti cseh poetizmusa és annak ősei — Apollinaire és Rimbaud lírája — iránti elmélyült érdeklődés jellemzi. De nevezték őket „expresszív szenzualistáknak”, „konkretistáknak” és ,metaforistáknak” is, s még tovább is sorolhatnánk a rájuk aggatott címkéket. Am mi e háromnak a közelebbi megvilágításával is eljuthatunk törekvéseik lényegéhez. Stachoék ugyanis egyfelől a korábbi, általuk „absztraknak” nevezett — sematikus — költői gyakorlat ellen tiltakoznak a valóság konkrét megfigyelésére alapozott, s a retorika és a deklara- tivitás minden fajtáját elvető verseikkel. Ugyanekkor természetesen az előző korszak költőitől eltérő módon kellett viszonyulniuk a valósághoz, s ennek középpontjába az érzéki megismerést állították: ebből indulhatott ki Ján Strasser, amikor expresszív szenzualistáknak titulálta a csoport tagjait. S mivel ezek a fiatalemberek az elvont eszmék helyébe a konkrét költői képet léptették, magától értetődő, hogy a vers alapegységének is a valóság mélyebb összefüggései mögé bevilágító, az „érzékelhetetlen érzékelésére” vállalkozó, illetőleg — Tőzsér Árpád kifejezését használva — az „önmagáért beszélő képet”, a metaforát tekintették. Ján Ondruš költői indulása nemzedéke fiatal cseh poétáinak, az ún. „mindennapok költészete” iránt tanúsított rokonszenvét bizonyítja. Korai verseivel és kritikáival jelentős mértékben hozzájárult a Nagyszombati Csoport alakulásához, költőtársai poétikai nézeteinek kikristályosodásához. Mind ez ideig öt verseskönyve jelent meg. Ezek: Šialený mesiac (A őrült hold, 1965], Posunok s kvetom (A virág elmozdítása, 1968], V stave žlče (Epeállapot, 1968], Klak (Térdeplés, 1970], Mužské korenie (Férfiúi alázat, 1972). Első megjelent verseskötete megkésett könyv: tulajdonképpen első köte
