Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - HOLNAP - Tóth Károly: Áz ember tragédiája szerkezetéhez (tanulmány)
fürkészték azok tartalmát, így jutottak ahhoz a — kétségtelen pontosabb — megállapításhoz, hogy Madách a Bach-korszak végén ezekkel a szavakkal az egész nemzethez szólva az egyedüli lehetséges alternatívát próbálta megfogalmazni.7 És csak egyes mélyebben szántó elemzések8 figyelmeztettek arra, hogy ebből az egyetlen mondatból következtetni a mű mondanivalójának egészére, a legjobb szándék mellett is lapossághoz, a mű igazi lényegének elfedéséhez vezethet. Nézzük csak meg figyelmesebben ezt a felszólítást! Önmagában szemlélve fel sem tűnik, hogy komoly ellentmondásokat rejt magában. A küzdelem pozitív valami, és azt hihetjük a bizakodás annak elmaradhatatlan járuléka. Äm e felszólítás így kiragadva nagy adag romantikát hordoz. Talán Dumas „várj és remélj” felszólításához hasonlítható. Ezt a fajta romantikát azonban hiába keressük a Tragédiában. Ott éppen ezzel ellentétes jegyeket találunk. Ha pedig visszahelyezzük e mondatot a tizenötödik színbe, megütközéssel tapasztalhatjuk mennyire más lesz a szavak jelentése. Az Űr ugyanis akkor szólítja fel küzdésre és bízásra az első emberpárt, amikor Adám számára végleg kiderült, hogy az általa látott kiábrándító jövő kikerülésére nincs lehetőség, attól az emberiséget önmaga elpusztításával sem tudja megmenteni. Éva méhében ott van már a gyermek, az emberiség megállíthatatlanul megindult végzetes jövője felé. Nincs miben bízni, nincs miért küzdeni — a vég elkerülhetetlen. Legfeljebb abban lehet bízni, hogy az Úr majd „meggondolja magát”, s végül mégis másképpen rendezi a dolgokat. De ez egyértelmű a küzdelem tagadásával, az emberi akarat teljes degradálá- sával. így kerül küzdelem és bizakodás végső soron ellentmondásba egymással. A tizenötödik szín tehát szembehe^yezi egymással a felszólítás két részét, talán csak a bizakodásnak enged némi szabad utat; azt még ilyen véghelyzetben is lehet: bízni az Űr jóakaratában. Többet azonban aligha. Talán erre utal a végszóban az alliteráció, a bizakodás fontosságát erősíti. Végeredményben azonban a „küzdés” sem tekinthető valami véletlennek a végszóban. Hogyan kerülhetett mégis ide, ;e tartalmával összeegyeztethetetlen kontextusba? És itt, a végszó (mondanivaló) problémán keresztül jutunk el újra az eredeti gondolatmenetünkhöz. Az álomszínekben három fontos ellentmondást találhatunk. Ezek alkotják az álomszínek azon „motorját”, mely szinte görgeti a végkifejlet felé a cselekményt. Az első Adám (a hittel, lelkesedéssel, illúziókkal teli ember) és Lucifer (a tagadást, a tudást, az előrelátást megtestesítő figura) ellentéte; a második a reménykedés és csalódás ellentéte, mely minden színnek sajátja; a harmadik pedig az egyén és tömeg kibékíthetetlen ellentéte. Ám egy pontja az álomszíneknek másról szól. Egy kivételével az összes álomszínben egy ciklus, mindig önmagába visszatérő, körkörös fejlődési vonal van ábrázolva, mely az előbbi ellentmondások kibékíthetetlensége révén szinte harsogja, hogy hiába, minden hiába, mindig ugyanabba a pontba érünk vissza. Egy szín azonban felvillantja a felfele ívelő fejlődés képét, mégha csak egy pillanatra is. Ez az „álom az álomban” szín, a különös, az egyedi. Ez az egyetlen álomszín, melyben Adám nem csalódik, melyben a tömeg vérpadra küldi, mégsem tagadja meg az átélteket, melyben a Bakónak (Lucifernek) a vérpadon emelt fővel veti oda: „Bakó, ügyes légy — óriást vesztesz el”. Amelyből mintha Madách fentebb idézett szavait hallanók vissza. Ide kívánkozik a két prágai színhez fűzött előbbi megjegyzés bővebb kifejtése. A két prágai szín szorosan kapcsolódik a párizsi színhez. Azon túl, hogy a párizsi Szín megálmodásának keretéül szolgálnak, lehetőséget kínálnak Madáchnak arra, hogy kommentálja a látottakat. Az első prágai színben Ádámon keresztül felkészít bennünket a forradalom fogadására — már a Marseillaise dallamát is itt szólaltatja meg —, a második prágai színben pedig félreérthetetlenül tanúságot tesz a forradalom mellett. Tehát a két prágai szín által lesz más a párizsi szín, .mint a többi álomszín. Ezt Madách olyan érdekesen tudta megoldani, hogy az elmondottak ellenére a prágai színek mégsem különülnek el az álomszínektől, legfeljebb annyiban, hogy kettő van belőlük, ez azonban — mondanunk sem kell — kiküszöbölhetelen volt Madách pzá- mára. Hallgassuk csak Ádámot, miként vélekedik a forradalomról: „Mily nagyszerű kép tárult fel szememnek! Vak, aki Isten szikráját nem érti, Ha vérrel és sárral volt is befedve.
