Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa (elbeszélés)

az emberek pedig hangos káromkodással kísérik a produkciót. Nemsokára zihálva, kigombolt sliccel beront az idegenvezető is, és miközben felveszi átizzadt egyenruháját, kiadja a parancsot az út folytatására. A cipőjét fűzögetve rutinos hangon magyarázza az érdeklődőknek a XVI. századi feszület történetét, megmunkálásának helyi népművészeti jelentőségét, az alapanyag ritkaságát. Megemlíteti az 1908-as törvényt, amely rendkívüli tulajdonságaik miatt szigorú védelem alá helyezi ezeket a fákat, megjegyzi, hogy a közeli folyó hídját is ebből a fafajtából ácsolták a XVIII. század második felében, de azt sajnos egy barbár tüzérségi támadás elpusztította. A turisták megnyugodva, a .kacsázva lépkedő társaikat támogatva feiszállnak a buszra. A buszban az idegenvezető megszámolja őket, mint a birkákat, végül barátságosan búcsút int a kocs- márosnak, és becsapja maga mögött a piros autóbusz ajtaját. A vezető már túráztatja is a motort, az végre erőlködve, időnként asztmásan felhörögve elindul. A főtéren, a palánkokat harapdáló kutyák acsarkodása közepette a cigarettacsikkes, kavargó porban az autóbusz nagy tiszteletkört ír le, és utasai a sötét ablakok jnögül boldog mámorban integetnek a felsorakozott kurváknak mindaddig, amíg a busz nem tűnik el a kanyarban, hajókürtre emlékeztető dudálással. A turisták otthon előhívják fényképeiket, és koktélpartikon felidézve élményeiket büszkén mutogatják a lyukas tetejű, romos templomot vagyont érő oltárával, a ritka, igen különleges alapanyagú feszületet, és elmesélik az idegenvezető hallatlan rutinnal kitalált meséjét a feszületről.

A templom árnyékában az akácfa gerendát már kikezdte az idő, kérge, mintha megszenesedett volna, nagy darabokban levált, és a meztelen fa repedéseibe befészkelték magukat az apró bogarak, békésen megférve a tarka szárnyú, tenyérnyi nagyságú lepkékkel, a szivárványszárnyú, fémes potrohú döglegyek lárváival, a kabócák rajaival, a virító, sárgás penészcsomók és a bársonyos mohapárnák között, az apró, fekete pecsétviasz gombák fölött. Nem zavarta őket a széttárt karú, két szöggel odaerősített emberi alak, amely már annyira rásimult a fára, hogy félhomályban, vagy távolról úgy tűnt fel, mintha a földbarna test a fa kinövése volna. A borostyán szálai keresztül-kasul befutották, beleszövődtek a korhadó fa nyirkába, egyértelművé téve a test és a fa elvá- laszthatatlanságát. Nem hiszem, hogy rajtam kívül valaki is ismerné az összefüggést a lyukas tetejű, csonka tornyú templom és a feszület között, és abban már egé:zen bizonyos vagyok, hogy az összefüggés értelmét senki sem tudja megfejteni. Csak a keresztre feszülő ember tudta, bár szavakba nem foglalta ő sem. így adta tudtunkra mégis az érzéseit, a gondolatait, a lelkében lejátszódó csatákat. Igazat szólva, én sem ismertem őt. Sok-sok évvel ezelőtt azon az ütőn jött be a faluba, amelyen most a turistákkal tömött autóbuszok járnak felmálházva, és csak azért emlékszem rá ilyen tisztán, mert azon a napon eszeveszett virágzásba kezdtek a szétszórtan, magányosan ,álló, több száz éves eperfák. Azóta mind az utolsó szálig eltűntek a környékről, talán már a gyökereik is elkorhadtak a földben, de akkor májusban, szakadó esőben, szikrázó napsütésben tenyérnyi nagyságú, tarka szirmú virágokat hajtottak, nagyobbakat, mint valaha a legzsírosabb évben, és mi kíváncsian vártuk a nagyszerűnek ígérkező termés beérését, de valahonnan a földből, a gyökerek közül arasznyi férgek másztak elő, és erős, horgas állkapcsukkal összezúzták a szirmok, a bibék, a kelyhek harmóniáját. Mire észbe kaptunk és kétségbeesetten megpróbáltuk menteni a virágokat, az eperfák pompás koronáiból csak a barna, csupasz ágak maradtak meg. Akkor láttam először az idegent a főtéren. Keskeny, megfontoltságról tanúskodó arcéllel, amely a feszületen sem változott meg, göndör, meglehetősen gondozatlan hajjal, ráncos, kopaszodó homlokkal, elmerengve állt a sárban, az eperfákon mászkáló férgeket nézte, s az őt kíváncsian méregető szemekről tudomást sem vett. Bő, fekete köpenyébe, amelynek az alját vastagon befogta a sár, piócák csimpaszkodtak meg egyéb férgek, amik hasonlatosak voltak az eperfák virágait elpusztító férgekhez. A köpeny meg- meglebbent az egyre erősödő szélben, mintha integetne a csupasz ágaknak. Attól a pillanattól kezdve az idegenre mindenki ferde szemmel nézett, de ez a nem titkolt ellenszenv látszólag nem zavarta őt. Békésen meghúzódott egy kisablakos, komor kőházban a főtér közelében, amelynek a tulajdonosa egy öregasszony volt, akit fiatal korában boszorkánysággal vádolt az inkvizíció, sőt máglyahalálra is ítélte, de a máglya nem akart fellobbanni alatta és a rend nagymestere az isteni jelre hivatkozva megbocsátott neki, bár később mesélték, hogy nem az isteni jel, hanem a szűzhártyája feláldozása mentette meg a haláltól, és ez a hír úgy felháborította a tisztes