Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
dolgozni tudnak ezek a magyarok, még akkor Is, ha apraja-nagyja elvetemült népség. Azzal a jóleső megnyugvással nyitotta ki a kocsma ajtaját, hogy jó ügyet szolgál, s hogy ő is kiveszi a részét az ország megtisztításának nagy munkájából. Lajstromai mindig naprakészek voltak, Így várták a deportációt végrehajtó alakulatot, és csak nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki is el tudott bújni a hatósági közegek elől. Következésképpen a várakozó transzport feltöltése őmiatta sohasem késett. A vagonsarokban Mária. Három lánya a lucskos-hideg dunyhák között. Fülsiketítőén csikoronak a fékek. Fémhangok, fámsikoltások. — Megérkeztünk ... Istenem, megérkeztünk ... Tudott ugyan arról, hogy más helységekben a kirendelt kollégái elnézőbbek voltak, sőt arról is tudomása volt, hogy némelyeket le is lehetett fizetni, már akinek volt mivel és miből. A parancsnok ezeket az egyéneket mélységesen megvetette, magatartásukat pedig elítélte. Miközben a pultnak dőlve felhajtotta az első féldecit, már a hajnalra gondolt, arra, hogy nemsokára végez itt; egy-két hónap, legfeljebb fél esztendő, ami még hátra lehet. De azon is gondolkodott már, hogy véglegesen letelepszik a faluban. Számtalan lehetőség állt előtte, s jólesően gondolt arra, hogy válogathat. Kért még egy féldecit, s elégedetten forgatta ujjai között a hűvös üvegpoharat. Hajnalban húsz teherautó jön, holnap reggelre húsz ház marad üresen. Ha úgy döntene, hogy itt telepszik le, akkor házat is kell választania. Legjobb volna a folyó mellett valamelyik parasztházba beköltözni. Ezek tágasak, az udvarok térősek, a gazdasági épületek gondozottak. Van itt minden, ami az ember boldogulásához kell.-. . Jól éltek ezen a földön, szent igaz, hogy jól éltek, de vége, lejárt az ő idejük. Most mi következünk. — Zapíš to — intett a platinafogú Bukornak, aki a pult mögött mosolygott, és visszagyalogolt a pirostéglából épült malomhoz. A kezdődő szürkületben, mint óriási varjak, feketén hajladoztak a hólapátolók. Az út, szorgalmuk nyomán, járhatóvá vált, letakarodtak róla a hóhegyek. A vihar elült, s a felhőtlen ég kemény fagyot ígért éjszakára. A parancsnok elégedett volt a látottakkal: jöhetnek hajnalban a teherautók. A sok autó, uramisten, a sok autó ... Nem, egy kicsit se bánta, hogy őket is viszik, egy kicsinykét se félt attól, ami velük történik. Az út az állomásig, a reflektorok fénypásztái a havon ... S a harangszó. Jött mellettük, a hófúvások mentén, egész a dombig. Hát nem meséhez hasonlatos? Hát nem az ismeretlen felé indultak ők is, akár a legkisebb királyfik — szerencsét próbálni? A hólapátolók, amint megtisztítottak egy-egy befútt útszakaszt, összeverődtek, topogtak, volt, aki cigarettát sodort, s rágyújtott, volt, aki a hóban gubbasztó fogolycsapatokat, furán bukdácsoló-baktató nyulakat nézte. — Ha így marad az idő — mondta az egyik férfi —, reggelre beáll p Duna. — Meglehet — bólogattak a jóslatra. — Ideje volna fedél alá kerülni. — Majd ha megengedik. — Erre csend támadt. Egy percre megfeledkeztek ebben a kinti, havas világban arról, hogy nem urai cselekedeteiknek. Megfeledkeztek arról, hogy bár itthon vannak, a saját földjükön, a saját házukban, azon kívül, amit testükön viselnek, semmi sem az övék. Még a mozdulataikkal is más rendelkezik. Ma történetesen a parancsnok. Volt, aki délután könnyebben öltözött, s most, a munka végeztével fázni kezdett. A csendes fagy belopta magát a kabátujjba, a mellények szárnya alá, megkeményítette a disznóbőr bakancsot, s kékre csípte az asszonyok combját. Mária arra gondolt, hogy Józsefet is ilyen csendes fagy emelhette magához, s vitte át a túlvilágra. Mária nagyon fázott, teste-lelke egyként didergett. A parancsnok a malomhoz legközelebb álló csoporthoz ballagott. Az emberek némán, leeresztett
