Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
a szürkeséggel. Éjszakára nappal, nappalra éjszaka. Feketeség, sötétség. Fagy, havazás, éhség, didergés. Sríl-srlí, húú-húú, emelgette előtte a havat a vihar. A harangozó perceken belül meg- fehéredett, csizmája mélyen merült a hóba, amint elindult a torony irányába, át a keskeny kertecskén. Meresztgette szemét az égre, abba az irányba, ahol a tornyot sejtette a magasságban, de sötétségnél egyebet nem látott. Látható a sötétség egyáltalán? Még a recsegés is megszűnt, ami fölébresztette. Leomlott — gondolta a harangozó szomorúan —, azóta már leomlott az egész torony ... Csak a falak állnak ... Ha állnak még, mert azokat sem tudta szemével kitapogatni. Micsoda fekete fehérségi Hó és éjszaka — hőéjszaka. Toronydöntő hóéjszaka. Szeles, viharos, hófúvásos fehér sötétség. Nem látja — ezt tudja az ember. Az értelmével tudja. De mintha látná is ugyanakkor — olyan. És hogy jött? Itt-ott egy-két csillag, csillagok között felhők. Mostanra meg ez! A toronydöntő íer- geteg: elemek násza. Vajon mi fogan belőle? A kérdésre talán még az esperes úr sem tudna választ adni, nemhogy a harangozó. Bár meglehet: őtisztelendősége a kérdést se eresztené a maga közelébe. Elhárítaná szentséges jobbjával kegyesen, mint nem hozzá illő kérdést vagy gondolatot. A leomlott, láthatatlan toronyszerkezet alig karnyújtásnyira hevert a harangozó előtt. Ha még kettőt lép, belebotlik a szilánkos gerendákba, vagy a felkunkorodott, összetekeredett réz tetőburkolatba, amely az idők folyamán elveszítette; szép vörös színét, és szürkészöldre komorodott. A háború alatt két találat is érte, de akkor — szinte dacból — állva maradt, őrködni, vigyázni a magasságot és a mélységet, a harangkondulást és a zsoltárok énekszavát. Állt így megsebesítve átlyuggatva, majd másfél esztendeig, csonkaságát ’az égre mutatva, de a magasságban lakozó mindenható mindmáig nem könyörült rajta. Ma éjszaka azután, elfordultában, ide küldte ezt az ítéletidőt — éjszakára, nappalra — leroskasztani a megnyomorított gerendákat. S aminek meg kellett történnie, elvégeztetett. Vas és deszka. Fémöntvények, U-vasak, nagyfejű vascsavarok. Fémrács-ablak fekete éle. Átzizeg rajta a szél. A hó is átzizeg, a csend is átzizeg. A fagy is. A szabadság? Mi a szabadság? A szabadság: kettős némaság. Nem zizeg. A tér... Mekkora tér kell az élethez? Az élethez kell-e tér? Az életnek nincs tere? Tér sincs? Csak ez van: a sötétség. A télsötét. Vagy: vagonsötét? A sötétségnek vannak-e árnyalatai? Ahogy a pirosnak, kéknek, zöldnek, sárgának ... A vagon sarkában ki gondolt a sötétség árnyalataira? Nem, nem gondolt senki az árnyalatokra. Kucorogtak, szinte mozdulatlanul, már nem is félve, már nem is emberül. Állatul? Annál is mélyebbre süllyedve? De mélyebben lehet-e ember, mint állatul? A harangozó még mindig a bizonytalanság lázában didergett, mert nem látta azt, amit látni szeretett volna; nem tudott megbizonyosodni afelől, amit sejtett. Nem volt benne elegendő bátorság ahhoz, hogy még egyet lépjen, hogy kinyújtsa karját, hogy megérintse a széthasadt toronygerendákat, összetekeredett rézlemezeket. Betemette a sötétség, ránehezedett láthatatlanul, s nyomta le, egyre mélyebbre. A szél pedig denevérszárnyként csapkodott felette, apró, tűhegyű hókristályokat vágott az arcába, szeme közé, fülének üregeibe. Elzsibbad a test, elzsibbad a lélek. A szem megcsordul, könnyet patakzik. Letürölhetetlent.
