Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Varga Erzsébet: A „vox humana” folytonossága
A „VOX HUMANA" FOLYTONOSSÄGA „A szellem: erkölcs” — vallotta Fábry Zoltán. S bár ^nyilvánvaló, hogy ez a megállapítás nem maradéktalanul igaz, hiszen napjaink egyetlen tudományos filozófiája, a marxista—leninista filozófia már régen bebizonyította, hogy az erkölcs csupán egyik összetevője, formája a „szellemnek”, a társadalmi tudatnak, kétségtelen, hogy bizonyos történelmi korszakokban, kiélezett helyzetekben — az életellenes reakciós rendszerek uralomra jutása, de főként az imperialista háborúk idején, amikor az ember „önként, kéjjel” öl — a humánus tudat szférájában a szellem erkölcsi oldala kerül előtérbe. Az egyes társadalmi tudatformák, de különösen az erkölcs és a művészet, a művészet és az erkölcs viszonya a filozófiai gondolkodás kezdeteitől fogva foglalkoztatta a gondolkodókat: az évszázadok, évezredek távolából ma is tisztán halljuk az ókori Kelet, az antik Görögország és Róma filozófusainak hangját; a történelem folyamán ők vetették fel első ízben az etikai és az esztétikai, az erkölcs és a művészet kölcsönvlszonyá- nak kérdését. S noha a marxizmus klasszikusai az utóbbi másfél évszázadban tudományos magyarázatot adtak a korábban gyakran „örökként” kezelt problémára, a szóban forgó társadalmi tudatformák viszonyáról folytatott véleménycserék, viták napjainkig sem csitultak el teljesen (talán elég, ha itt csupán az Irodalmi Szemle 1981-es ankétjára utalunk). A jelenlegi feszült világhelyzetben, amikor a fegyverkezési hajsza korábban sohasem tapasztalt méreteket öltött, amikor az amerikai imperializmus már a világűr militari- zálását fontolgatja, amikor már hemcsak bizonyos értékeket, hanem magát az emberi civilizációt s egyáltalán a földi életet fenyegeti a pusztulás veszélye, a művészet és az erkölcs viszonya ismét az írástudók érdeklődésének középpontjába került. Egyre gyakrabban hangzik el például a kérdés: megmentheti-e mondjuk Piccasso békegalambja a világot? S nyilvánvaló, hogy itt nem egyetlen műről, hanem a művészet egészéről van szó, a művészet társadalmi szerepéről, erkölcsi hasznáról, mozgósító-nevelő hatásáról — lényegében tehát azokról a funkciókról, amelyeket a szocializmus művészete keletkezésétől fogva igyekezett teljesíteni. S hogy a művészet felelősen gondolkodó képviselői tisztában vannak saját feladataikkal, azt mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy a legkiemelkedőbb művészek éppen napjaink erkölcsi problémáit próbálják megfogalmazni — ahogy Marx mondta — „a szépség törvényei szerint”. A szellem erkölcsi összetevője mindenekelőtt azon a ponton válik dominánssá, ahol „a gondolat igaza” és „a béke igaza” egy-gyökerű, egymást erősítő valóságként jelenik meg. Ez a valóság a csehszlovákiai magyar irodalom jelenkori termékeit is jelentős mértékben meghatározza: a bizonyíték éppen szeptemberi számunk, melynek túlnyomó részében (Kulcsár Ferenc Európa- és emberféltő versétől kezdve egészen Gál Sándor prózában megírt balladájáig, amelyben végső soron a régi, sokszor elmondott igazság fogalmazódik újra: a háború nem akkor ér véget, amikor elhallgatnak a fegyverek) íróink-költőink a háború, azaz az abszurdumig fokozott erkölcstelenség, a jogtalanság, az értékpusztítás ellen emelnek szót — az emberség, az erkölcs nevében. Tanúsítva egyszersmind, hogy irodalmunkban a Fábry Zoltán-i „vox humana” nem pusztán sokat emlegetett, slinte már közhellyé koptatott jelszó, hanem folytonosság, élő hagyomány. Varga Erzsébet
