Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Gólya, gólya, vaslapát
A magzatot, mivel azt „az isten adja”, illik megtartani. E vallásos motivációhoz a józan paraszti ész érvei társultak még. Hiszen a házasságkötés egyik legfőbb céljának azt tartotta az új pár, hogy legyenek gyermekeik. Sok ne — montsen tőle isten! —, ám kettő-három vagy legalább egy mindenképpen. Szemléletük szerint a gyermek összetartója a családnak, lánca a házasságnak, záloga jövőjének: benne és általa marad fönn a családnév (emiatt, főleg az első szüléskor, „gyerekét”, vagyis fiút kívántak), reá száll egyszer, a gonddal nevelt utódra, a verítékkel öntözött föld, a birtok. Ő lesz majd, múltán az időknek, gyámolítója, eltartója az Idős szülőknek. Hogy mily fontosnak tartották a gyermekáldást, mi se bizonyítja jobban, mint hogy már a lakodalom szokásanyagában szerepelnek olyan mozzanatok — vödörfelrúgás, küszöbre fektetett kisgyermek átlépése —, melyek a menyasszonyt a rá váró anyai szerepre: a megtermékenyü- lésre, a könnyű és sikeres szülésre igyekeznek felkészíteni. A gyermek világrahozatala olyan feladata a fiatalasszonynak, amelynek — ha csak nem akarja, hogy vénasszonyok sutyorogjanak róla — meg kell felelnie mindenképpen. Már csak amiatt is, hogy a parasztcsaládban nemcsak helye, hanem a munkamegosztás folytán küldetése, számtalan feladata van a gyermeknek is. Nem csupán gond, segítség is az egy idő után. Füvet szed, legeltet, állatokat hajt és terel, kapálgat; tizennégy-tizenöt esztendős fiúgyermek már szánt, pár év múlva pedig az aratókaszát fogja kézbe. Leánygyermek segít a ház körül, végzi a „hozd ide, vidd oda”, „szaladj él ezért, szaladj el azért” munkát; serdülő korában kapál, kötelet csavar aratáskor, gereblyéz, szedi a markot. Ellensúlyozva a mértéktelen, népességapasztó egykézést, a fenti okok együttesen azt a vélekedést alakították ki falum paraszttársadalmában, jó és célszerű dolog az, ha az embernek van egy-két „család”-ja. Szabó Vilma lement a kiskertbe, lefeküdt a diófa tövébe. — Kelj fel, Vilma, meglát itt valaki! — Nem kelek én, nem jár erre senki! Szabó Vilmát zsandárok elfogták, nagyságos bírák elé állítják. — Mondd meg, Vilma, mondd igaz lelkedre, Hová tetted három gyermekedet! — Egyiket a diófa tövébe, másikat a tónak fenekére. Harmadiknak most lettem gyilkosa, jaj istenem, szeretőm az oka. Szabó Vilmát két zsandár kíséri, szeretője az ablakon nézi. — Ne nézd, babám, gyászos életemet, mind teérted szenvedem ezeket. földműves nép számának szinten tartásához, a demográfiai minimumhoz: az önreprodukcióhoz volt elegendő. Idősebb adatközlőim, főleg a hatvanas-hetvenes évek állapotaiból kiindulva, amióta falum évtizedről évtizedre fogy és öregedik, a mondottak ellenére úgy emlékeznek a háború előtti időszakra, hogy „sok vöt” a községben a gyermek. Jóval több, igaz, mint manapság, hiszen a tizenöt évnél fiatalabbak száma 1938-ban — kétszázharminc fővel — az összlakosságnak több, mint az egyötödét tette ki. Különféle okokból próbáltak ugyan védekezni a fölös gyermekáldás ellen — „vöt bizony menyecskesír is a temetőbe, hulmi tudatlan sikkasztok miatt” —, de hát „akkor égy gyereket éténnyi, úgy hogy az né lásson napvilágot, nagy dolog vót.” A nem kívánt gyermek „eltökíté- seinek” egyéb, erőszakos módozata, amelyről egy régi ballada mesél, a tárgyalt Időszakban természetesen már nem követendő, hanem egyértelműen elrettentő, szörnyűséges példaként szállt anyáról leányra:
