Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Gyüre Lajos: A házi tigris, a csörgőkígyó meg én... (mese)
Gyüre Lajos A HÁZI TIGRIS, A CSÖRGŐKÍGYÓ MEG ÉN Történt egyszer, hogy nagy sivalkodásra ébredtem. Alig pitymallott még. Hajnali sápadt fény derengett a szobában, a tárgyak összemosódtak. Egyszer csak furcsa zajra lettem figyelmes. Felülök az ágyamban, mondom magamban, megnézem, ki a csendháborító. Hát uramfia! Lássatok csudát! Az ablaküvegen egy házi tigris csúszkál le s fel nagy nyugalommal, mintha a Műcsarnok jegén próbálná a tudományát, s közben éles körmei úgy csikorogtak az üvegen, mint egy új Skoda fékje, amely most gördült le a gyári futószalagról. Még fel sem ocsúdtam a csodálkozásból, amikor rám szólt: — Hát te mit bámulsz rám, mint borjú az új kapura? Tán még nem láttál műkorcsolyázást? Én, látod, nem csodálkozom rajtad, hogy a dívány helyett a szárítókötélen vetettél magadnak ágyat, s most úgy lógsz rajta, mint egy ottfelejtett micisapka. Kapok magamhoz hirtelen, hát valóban ott lógok a kötélen, két csipesszel odafogva, mint az apa fehér inge nagymosás után. Na, most mi ’legyen? No de sebaj, voltam én már különb helyzetben is, ezt is megoldom valahogy, gondoltam, csak ne siessem el a dolgot. Benyúlok a zsebembe, kiveszek onnan egy görgős csapágyat, amit éppen tegnap vettem a versenybiciklimbe, s hamar felszerelem a szárítókötélre, úgy, mint ahogy a magnezitbányából kifutó csilléket szerelik fel a drótkötélpályára. Alighogy elkészülök, már gördülök is olyan gyorsan, hogy még lélegzetnyi időm sincs szétnézni. Pedig nem ártott volna szétnéznem, mert bizony csöbörből vödörbe kerültem. Merthogy szavamat ne felejtsem, mire a szárítókötél, azaz a drótkötélpálya végére értem, látom én, hogy egy nagy fej dudorodik ott, egy jól megtermett csörgőkígyó feje. Most mihez kezdjek? Úgy csörög az istenadta, s nyújtogatja felém villás nyelvét, hogy lúdbőrzik tőle a hátam. — Csak csússz ide, te kis pocok, mindjárt lenyellek! — sziszegte felém. Gondolhatjátok, micsoda érzés fogott el! Bekapcsoltam én nagy hirtelen a fékberendezést, ami a nadrágomhoz volt erősítve. A nagy sietségben azonban túl erősen húztam meg a fogantyút, hát nem a kezemben maradt! Még szerencse, hogy a tárcsák működésbe léptek, s én a hirtelen támadt tehetetlenségi erő hatására lerepültem a kötélről. No most már csak sikeresen landoljak valami puha helyen, gondoltam magamban. De hát ember tervez, a nagy Óriáskerék végez. Bizony, a földet érés nem volt éppen nagyszerű. Az a testrészem koppant a legnagyobbat, amellyel általában gondolkodni szoktam. A zajra felébredt a bátyám is, és azt mondja: — Valami üres edény eshetett le valahol, mert olyan nagyot koppant! Mit mondhattam erre? Áruljam el, hogy az az üres edény az én fejem volt? Nem! Inkább hallgattam, s úgy tettem, mint aki most készül megdönteni az űrrepülési világrekordot. — Csak nem az ébresztőóra ijesztett meg? — kérdezte bátyám. — Ä, dehogy! — szabadkoztam. — Csak egy újfajta hordozórakétát próbáltam ki, de rosszul időzítettem a földre érést... — Ne ízetlenkedj már megint! Inkább siess, mosakodj meg, hét óra van már! Elkésünk az iskolából. A reggelizés unalmasan folyt le, mert a kiadós, jóízű tojásrántottát még nem tudom sem bukósisakban, sem szkafanderben elfogyasztani. Ugyanis a villa mindig beleakad a torok-mikrofon zsinórjába. Talán jövőre már sikerül!
