Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

iskolák (a késő barokk, a rokokó, a nemesi népiesség. Csokonai „póriassága”, a szenti- mentalizmus, a klasszicizáló törekvések) inkább lazították, többértelművé tették, mintsem erősítették, egységesítették a formákat. A magyar költészetben a kilencvenes években tiszta formájában még a Zlinszky értelmezésű politikai allegória sem létezett, s a Waldapfel értelmezésű „közvetlen lírai tárgyszemlélés” is csak éppen születő, formálódó versalakzat volt. Az irodalomnak ebben a meglódult idejében a formakereszteződések, az átmenetek voltak a természetesek és jellemzőek. Egyfajta átmenet jegyében született s csak így értelmezhető tehát az Egy ledőlt diófához is.

Szegedi-Maszák Mihály írja Petőfi Kis-Kunság című versét elemző tanulmányában: „A magyar költészetben a leírás és jelentés gépies egymásutánját Csokonainál és Berzsenyinél a látványtól a reflexió felé haladó szerves egészet képező folyamat váltotta fel szerkezeti elvként.”35 Én úgy látom, a kilencvenes években Baróti Szabónak is nem egy versében ez a szerkezeti elv érvényesül, ő is azt az átmenetet építi, amely a klasz- szicista leíró vers (pictura + sententia) felől a pictura és sententia sajátos homogén versnyelvvé szervesülése, a romantika felé mutat. Világosan ilyen elv szerint tagolódik az 1791-ben írt A holdhoz, de lényegében a „látvány ->• reflexió” rendje határozza meg

— az allegorikus jelentést nem kizárva — a Ledőlt diófa szerkezetét is.

Az Egy ledőlt diófáhozt tehát végsősoron olyan allegorikus jelentéseket hordó leírásnak kell tartanunk, amelyben a látványtól a lírai reflexiókig visz az út. S így e művében Baróti Szabó Dávid — amellett, hogy fölvázolta az első magyar politikai allegória körvonalait — paradox módon annak a romantikus versnyelvnek is úttörője lett, amely többek között épp az allegorikus kifejezés, a jelentést pusztán illusztráló kép ellenében született.

JEGYZETEK

23 A teljes strófa így hangzik:

Nézd mostan mi: s mi vált, hajdani nyelvedet,

Ez vólt fenn egyedül. El vala már ez is Kárhoztatva. — Le nem festhetem itt Hazánk Belső nagy zokogásait.

(Fels. Il-ik Leopold királyunk halálára, 1792)

24 A T. Üdősb B. Rádai Gedeon úrhoz (1788) című versében például erről így ír a költő:

— — — — — Ugyanis mi vagyon még hátra? Lehánytuk Már régen nemes öltözetünk, amelyre csudáivá Függesztette világ szemeit; s ővéle lehánytuk

Régi magyar szívünk! más bőrt vettünk fel, atyáink Csúfságokra, s magunk abban kívánjuk emelni.

25 Néhány példa:

így rohanunk vesztünkre magunk! így vágjuk alattunk A dőlésre hanyatló fát. — — — — — — __ _ —

(T. Üdősb B. Rádai Gedeon úrhoz, 1788);

— — — — — — — Birodalmakat eldönt

A szakadás; állít a szív egysége: Magyarnak Minden veszte csak önmaga vólt. Oktassanak annyi Bús esetink. Kezeink egymás vérébe kevervén Megfogytunk, s békót vertünk lábunkra. — — — — —

(Szabolcs vármegye innepére, 1791);

— — — — — új Világ van! a nyelv, a ruha,

A szív, az erkölcs megcseréltetett! — mi vont Ily változásit bé? jaj, magunk vagyunk oka:

Egymás nyakára húztuk éles karjaink. —

(Virág Benedekhez, 1793).

26 Zlinszky Aladár: i. m. 460.

27 Waldapfel József: i. m. 346.

28 A magyar irodalom története 1849-ig. Szerkesztette: Bóka László és Pándi Pál. Budapest 1964, 229.