Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Rácz Olivér: A Büszke Macska (mese)
A BÜSZKE MACSKA A Büszke Macska nagyon előkelő macskacsaládból származott: egy nagyon jó nevű festőművész és illusztrátor alkotása volt, és egy szép, nagy meséskönyv címoldaláról nézett bele az időtlen világba. Eredetileg Póruljárt Kandúr volt a neve: az illusztrátor és az író, aki a könyvet írta s pillanatnyilag nagyapai minőségben szemlélgette a hosszú évek múltán újból felbukkant meséskönyvet, közös elhatározással adományozták neki ezt a nevet. De a kandúr nem olyannak látszott, mintha valaha is pórul járt volna. Inkább úgy festett, mint akinek számos ártatlan madárfióka szárad a lelkiismeretén. A kislány, aki a könyvet örökölte, mindenesetre Büszke Macskának nevezte. S noha nem mondta, a könyvet szerette, de Büszke Macskát nem. Pedig amúgy tökéletes macska volt: egy öntelt és kevély, villogó szemű Büszke Kandúr. Lehet, hogy a kislány éppen ezért idegenkedett tőle: nem szerette a túlzottan öntelt egyedeket. Valahányszor kézbe vette a könyvet, gyorsan a közepére lapozott; a Büszke Macska képe fölött egy futó pillantással elsiklott. Van ilyen. — Mi az, hogy pórul járt? — kérdezte a kislány, amikor első ízben vették szemügyre együtt a meséskönyvet. — Olyan valaki, akit rajtacsíptek valamin — magyarázta a férfi, aki a hivatalos! érintkezési formák keretén belül Jajapus névre hallgatott. — Egy tag, akit elkaptak- Rosszalkodott, és elkapták a frakkját. — Mint te a Karcsikáét? — Pontosan. Karcsika amolyan vásott kisfiú volt, és a szomszédban lakott. Mindig a szomszédban: a kislány szomszédságában, nagymamusék szomszédságában, sőt, ha a kislány látogatóba, kirándulni, nyaralni, nyáron a strandra, télen szánkózni ment, Karcsika akkor is mindig a szomszédban ólálkodott. Ö volt az, aki kilöttyintette a tejet — vagy a kakaót — a konyhaasztal térítőjére: „Miért nem vigyáztál?” „Karcsika meglökte a könyökömet...” Ö volt az, aki időnként széthagyta a kislány játékait, szétdobálta a ruháit: „Mit keres ez a cipő az asztal alatt?” „Karcsika...” Ö volt az, aki eltörte az Irányítható Tűzoltóautó létráját, sőt olykor tettlegességre is vetemedett. — Mi ez a csúnya, piros folt a homlokodon, csillagom? — Karcsika megütött a homokozón a lapátja nyelével. Szándékosan. Karcsikét csak nagyapus ismerte személyesen. Ha olykor-olykor már nagyon sok volt Karcsika rovásán, nagyapus szokott elszámolni vele. (Nem is nagyon bánta, őszintén szólva: Karcsika pompásan bevált villámhárítónak. „Tűrhetetlen, mennyire elkényez- teted ezt a gyereket!”, mondogatták. „Én? ... Tehet szegénykém róla, hogy Karcsika megint nem fér a bőrébe?”) — Tartsd egymás mellett a két lábacskádat, kicsim! Szétszaladnak a sítalpak, és orra buccansz. Na, látod! — Nem azért estem el! Karcsika kicserélte a sítalpamat! Karcsika görbe sít adott! Rácz Olivér
