Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Dobos László: Sodrásban (IX.)
szája izét. Azért sem siet haza, mert tudja, otthon szembe kell néznie a kellemetlen kérdéssel: ,,Mit intéztél?” És most nem kicsinyes kérdések nevetséges megválaszolásáról van szó. A mai naptöbb ennél. Láttam egy meggyötört arcot, s azon valami csodálatos méltóságot, a fájdalomból támadt emberi nyugalmat. A központi ember életéhez képest a mi ágyrajárásunk aprócska ügy. A fontos mégiscsak az, hogy együtt vagyunk, és az is, hogy megtelnek velünk az esték, ki tudjuk tölteni az időt, a világosságot, a félhomályt, a sötétséget. Tulajdonképpen türelmetlen nagyravágyásunk fokozza le mostani környezetünket- Máris akarnánk mindent, mindent egyszerre. Hiába írja köreit a belvárosban, társként a táska marad, s benne a kérvény. A kérvény: lapuló alattomosság, társaság, az utca vagy a borozók zsivaja magába falja, de elég egy szótlan pillanat, már árnyékká nő. A kérvény lesz az árnyékom, a kérelem,, mosolyog magán keserűen. Görcsösen szorítja a táska fogóját, gyenge ellenség nyakát markolják így, aztán egy parkszéli bokorba vágja, és megy tovább, hogy hűljön ki belőle az indulat. S közben beszél magához: a fegyelem pillanataiban együtt van bennem minden, s ha csak egy kicsit is elernyedek, vasvillaként nyomul testembe az indulat. Most is indulatom visz a semmibe, elég egy vacak kis kérvény, máris lecsúszok eredeti pályámról, elég a sikertelenség néhány pillanata, és jön a semmi ... Igen, a tehetetlenség ez, bennem ez a rossz forrása, ha én egyensúlyban akarom magam tartani, azt kell magamban legyőznöm, a tehetetlenség idejét... A kérést, a kérelmet nem tudom, csak elszenvedni. — Mit intéztél? — Voltam a központban, képzeld, beszélhettem K. elvtárssal. Nagy ember, levegő van körötte, más levegő. Elképzelhetetlen, hogy annyit kibírt egy ember, számomra nagy élmény volt a találkozás. És a legérdekesebb, hogy ő nem beszél magáról, nem mártírkodik, nem sajnáltatja magát. Egyszerűen van, él, végzi a munkáját, ő most az egyik legnagyobb stratégánk. S élvezi a szlovák elvtársak bizalmát. — S miről beszéltetek? — A faluról, az most epochális kérdés, a szocializmus sorsa most ott dől el. Tulajdonképpen a mi jövőnk is aszerint alakul, ahogy a falusi osztályharc. Felajánlotta, mehetek központi agitátornak, akárkinek ezt nem mondják, ez bizalom. Bíznak bennem az elvtársak. — S a magunk dolga? — Ö nem foglalkozik lakásügyekkel. Természetes is, neki másra kell összpontosítania, ő csak a végső esetben avatkozik ilyen dolgokba. Ezt mondta is. — És akkor mi lesz tovább? — Pihenőt tartunk. — És a kérvényre mit mondott? — A kérvényt feladtam... A semmibe. Belevágtam a semmibe. Az asszony egy pillanatra megérinti a férfi kezét, aztán mozdulatlanná merevedik. Látni, ahogy arcáról lefakul a várakozás izgalma, bőre párnafehér lesz. E pillanatban nincs mit mondaniuk egymásnak, külön-külön lépnek a semmibe. A tánciskola, Jeromosnak nem jut eszébe semmi jobb. Balassa Lajos, okleveles tánctanár, a sarokba vezényelt vissza mindenkit, aki eltévesztette a finom táncot: a tangó, a foxtrott és és a keringő lépéseit. „A sarokból indulj, e-gyet, ket-őt...” Ősi okosság, ösztön, vagy százszor elkoptatott trükk. Visszalépni egyet, ha nem sikerül valami, vissza az előző mozdulathoz, a jó gondolattól folytatni. A kudarcot letörölni a tudat táblájáról. Néhány nap múlva megvárja a pallért: — Intézze a papírokat — motyogja a szivar füstjéből. — Ha lesz papír, elkövetjük: a dolgot. S ettől kezdve Jeromos belép egy alaktalan körbe, amelyet reménynek, megoldásnak s az élet magasabb szintjéhez vezető útnak képzel. Kérvényt visz a lakáshivatalba,, amit személyesen akar átadni az illetékes elvtársaknak. — Tessék az iktatóba, első emelet 37 — darálja a portás. — Félreértés, én személyesen. — Az csak fogadónapokon, kérem.
