Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Kulcsár Ferenc: Halottaim piros virága (vers)
Ű, mindig taposott, pokolra taszított! Bölcsőmet mégis röpíted s ringatod: egyetlen életem egyetlen csodája, világ-nagy ékszerem: hamupipőke-árva. Te indulat lázában világra jött csoda, kétszázezer billentyűs, óriás arany-orgona, létezésem egyetlen pontos hangszere: embertelenség csoda-gyógyszere, sérelmeim és gyönyörűségeim hajója, szállsz velem, anyanyelv. Ki int a jóra, ha te nem: Halottaim Piros Virága! Vérükből ágazva az áldott napvilágra. Amerre én járok, Még a fák is sírnak. Gyenge ágaikról Levelek lehullnak. Hulljatok, levelek, Rejtsetek el engem. Az én édesanyám sírva keres engem. Örökléted elhagyott disznóólba csukták, tömlöcökbe, sikoltó vagonokba dugták, uszították istent, fájdalmas fiát is ellened, a poklok bugyrait tömték meg veled a röfögök, a káromkodók és kárhozottak, a történelemtől részegült háborodottak! Hallják meg a rettenetes, legeslegvégső átkot, ki nyelvet bánt, ki keselyűként zabái igazságot, ki anya ellen, nép ellen szót és fegyvert emel, máglyatűzön pelyvaként égjen el! Az anyanyelv a Valóság édesgyermeke: foggal és körömmel, éppen mi, ne védelmezzük-e? Árva vagyok, mint gerlice, Mint akinek nincs senkije. Árva vagyok apa nélkül. De még inkább anya nélkül. Jaj, Istenem, aki árva, Még a szél is inkább járja. Én Istenem, árva vagyok, Szélfúvatlan nem maradok. Sirat engem a madár is, Értem lehajlik az ág is.
