Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Két bemutató

KOLDUSOPERA

A Brecht-bemutatók ünnepet és szellemi izgalmat ígérnek minden színházban, kiváltképpen a meglehetősen heterogén összetételű, tehát különféle igényű, műveltségű nézőknek játszó tájoló társulatban. A tét nem kicsi: dramaturg, rendező, színész és más alkotó tud-e Brechttel, netán Brecht ürügyén újat, elevenbe vágót, fontosat elmondani önmagunkról s a világ dolgairól, s találnak-e vajon fogékony nézőre, szellemi partnerre az együttgondolkodáshoz.

. A Magyar Területi Színházban tavaly decemberben színre vitt Koldusoperáról az ősbemutató óta eltelt csaknem hat évtized alatt már szinte minden lényegeset megírtak, könyvtárnyi mennyiséget tesz ki az elemzések, értékelések, rendezői naplók és kritikák száma. A német drámaíró életének egyik első kiugró darabjában több további művéhez (A szecsuáni jólélek, A kaukázusi krétakör stb.) hasonlóan a naturalisták elvetett illúzió-világa helyett alapjában új illúziót, egy új mesevilágot állít. Programszerűen vallotta, hogy mitológiai jellegű történetei nem a valóság tükörképei, hanem írói modellek, az élet nagy igazságainak, a történelem mozgás- törvényeinek szuggesztív költői képekbe sűrített foglalatai. Olyan igazságok példázatai, amelyeknek érvénye nem szükségszerűen korlátozódik a modellekben idézett korhoz: ezek a mítoszromboló mítoszok olyan tanulságokat rejtenek magukban, amelyek a ma tegnapba hullása után is megőrzik tanulságukat — írja a modern drámairodalom egyik kiváló szakértője, Mihályi Gábor.

A jómódú (a koldusoktól harácsolt pénzből tehetős) kolduskirály leányáról szóló, romantikusnak, szentimentálisnak tetsző történetben a szerző pontos és döbbenetes látleletet rajzol az elanyagiaso- dott társadalomról, ahol a kíméletlen haszonlesés, a pénz határoz meg mindent és mocskol be embereket, emberi érzéseket, kapcsolatokat. A Koldusoperában már megtalálhatók a dialektikus színházeszményen alapuló eszközök: az elidegenítési effektusok, s nem kevésbé lényeges a darab kettős karaktere, amely a játékoscselekményes részek és a — Brecht meghatározása — tanítóelemek jelenlétéből és váltakozásából adódik, s a szerző szándéka szerint a mulattatást és az okulást hivatott szolgálni.

A színrevivők alapvető feladata ezúttal is nyilvánvalóan az volt, hogy a Koldusoperában megtalálják azokat az időszerű motívumokat, konfliktusokat, kimondják azokat az igazságokat, melyek Brecht elkötelezett alapállásának, szellemének megfelelően provokálják a nézőt, gondolkodásra, állásfoglalásra késztetik őt. Nem érdektelen, amit ezzel kapcsolatban a már idézett Mihályi Gábor ír: „a rendezőnek meg kell találnia a daraboknak a mi valóságunkhoz szóló mondanivalóiát, amely itt is kellő aktualitással, kellő feszítő erővel bír, mert különben unalomba fullad a legtíszteletreméltóbb erőfeszítés is. Minél hívebben követi a mai rendezés Brecht korabeli szerzői, rendezői utasításait, mennél inkább másolni igyekszik a régi nagy előadásokat, annál inkább teszi ki magát annak a veszélynek, hogy hűtlenné válik mindahhoz, amit Brecht korszerű, realista vagy később dialektikus színháznak nevezett.”

Minél többször néztem meg a komáromi előadást, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a dramaturg, továbbá Miro Pro- cházka, aki először rendez színházunkban, s főleg a színészek a helyi körülményekhez, gyakorlathoz képest valóban nagy munkát végeztek. Mégis azt kell mondanom, hogy az eredmény, tehát az előadás felemás, a rendezés és részben a színészi játék szempontjából is. Kíséreljük meg fölkutatni az okokat.

A színpadi teret egy nagyméretű, combközépig látható szobor (csizma? bakancsos láb?) határozza meg, amely alatt játszódik a cselekmény. Itt van Peachum üzlete, itt a bordélyház, s a börtön is. Világosnak tűnik a jelkép: a hatalom szárnyal alatt, netán gépezetében, vagy az általa nyújtott kis térben játszódik le a cselekmény ezekkel a — Tigris Brownt kivéve — kisemberekkel, akik élősködői és áldozatai is ennek a társadalomnak. Mikor és hol? — kérdezi joggal a néző, a kritikus, s próbál végig az előadás során választ találni.

Nézzük az előadást. A színészek koszorúkkal a kezükben a színpadról lemennek a nézőtérre, vagyis ledöntik azt a bizonyos negyedik falat, a kukucskáló színházi rekvizitumát, majd a szoborzat alá helyezik a koszorút. Kit vagy mit koszorúznak vajon? Brecht emlékének szentelik a virágokat vagy a hatalomnak fejezik ki kötelező hódolatukat? Ojabb fogas kérdés marad számomra megválaszolatlanul;