Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - NAPLÓ - Fónod Zoltán: Az emberi sors igaz krónikása volt

AZ EMBERI SORS IGAZ KRÓNIKÁSA VOLT Mihail Solohov (1905-1984)

Mihail Alekszandrovics Solohov a XX. századi világirodalom azon nagyjai közé tartozott, akik nem szerettek önmagukról nyilatkozni. Első és sokáig egyetlen önéletrajza az a féloldalnyi szöveg volt, amely 1931-ben egy elbeszéléskötetének a függelékeként jelent meg. Elbeszélésein, regényein kívül csak néhány jelentősebb kongresszusi felszólalását, interjúját, nyilatkozatát ismerjük. Számára a legfontosabb az volt, hogy „az Igazság, amelyet megragadok, ne legyen egyoldalú — teljes igazság legyen, nem pedig »igazság« idézőjelben, amelyből az egyes részleteket kiszakítva és általánosítva elrajzolódik az Egésznek a képe”.

Az a Solohov vallotta ezt, aki tizenöt évig írta nagy művét, a Csendes Dont, mert hiteles krónikása akart lenni a világtörténelmi méretű változásnak. Nagyszabású regényeposzát egyébként 1926-ban kezdte írni. Első és második kötete 1928- ban, a harmadik 1932-ben, a negyedik 1940-ben jelent meg. Ezek a kötetek magyarul 1935—36-ban (1—3), illetve 1949- ben és 1966-ban láttak napvilágot. Nem érdektelen utalnunk Fábry Zoltán írására, amely Solohov kozákjai: harmadszor címmel (a német kiadás alapján) 1935 decemberében jelent meg a Korunkban. „Oktalan vérmámor áll itt szemben egy szürke muszájharccal. De lassan mégis világosodnak az agyak, és az ellenforradalom haszonlesőivel szövetkezett kozákok elérnek a felismerés szavaihoz: Ezek azért küzdenek, hogy jobban éljenek, mi pedig csak a mi jobb életünkért. Nagy harc dől el itt, irtó kegyetlenséggel vívott nagy harc, mely megérdemli, és megkívánja az élet teljességét úgy, ahogy azt Solohov vetíti.”

A kegyetlen harc testvérháború volt, a lehető legkegyetlenebb és legértelmetlenebb. Solohovot, az írót, az érdekelte elsősorban, „miért is vett részt a kozákság a forradalom elleni harcokban”, s miért tartott oly soká, míg a szovjethatalommal megbarátkozott. Solohov a szokványos ábrázolás helyett a felszín alatti ellentmondásokat keresi, rádöbbenve arra, hogy a szabadságvívó, valamikor fékezhetetlen kozákok, akik privilégiumokért kiszolgálták az uralkodót, az egységes kozákság illúzióját már a békeidőben kétségessé tették. A „csendes Don” vidéke — ahol Solohov született — a cári világ ellentmondásainak fókusza volt, ahol a „kozákság rendi összetartozásában” való hiedelem együtt járt a muzsik végtelen megvetésével. Ez a káros „tradíció” kergette aztán őket a fehérek karjaiba. A Meljehov család tagjai a megszemélyesítői azoknak, akikre a fizikai és erkölcsi pusztulás várt. Grigorij Meljehov, a regény főhőse, akit az író számos vonzó tulajdonsággal ruházott fel, csatlakozik ugyan a vörösökhöz, de fél szívvel, fél hittel nem lehet áz új eszméket szolgálni. Később, miután a fehérek közé sodródik, a lenézés és a megalázás az osztályrésze. Ezért próbál aztán valami mást, harmadik megoldást keresni az urak hatalmán és a bolsevizmuson kívül, a történelem azonban nem ismeri a középutat.

Az a Solohov, aki fiatalon maga is részt vett ezekben a harcokban, s csak a véletlennek (és anyja könyörgésének) köszönhette, hogy a fehérek megkegyelmeztek életének, bár tudta, hogy Grigorijból vitéz vörös kapitányt, s szépséges és vad szerelmesével, Akszinyával együtt pozitív hőst formálhatott volna, nem engedett a kísér