Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Dobos László: Sodrásban V. (regényrészlet)

és hagyta magát csókolni... Igen, ez a mozdulat Ismerős, gondolta a fiú, apró mozdulatokkal elvezet valahová, s onnan akarja, hogy menjünk együtt; de mindig csak annyira megy, hogy ellenőrizhesse magát, tapasztalt vizsgáztató... Elvira engem vizsgáztatott, mert kételkedett bennem.

— A szád tűzforrás, egy parttalan tűzfolyó — lihegte a fiú... Elvira elmozdult, tiszta mosolyával nézett, kuncogott.

— Szebb hasonlatot kérek és valami becenevet, törd a fejed, nekem nem lehet akármiket mondani.

— Vagyunk egy pillanatig, aztán eltérsz tőlem... Hová csalogatsz, mondd? Hová? Megkísértel, kisértésbe viszel, majd szoborrá kövülsz.

Kuncogott a lány, és szemében megjelent valami fekete fényesség.

— Te milyen színeket szeretsz?

— Nem tudom, nekem minden szín egyforma.

— Én a sárgát és a zöldet. Az aranyeső és a fű. Én az egész világot bevetném fűvel, tavaszi fűvel.

— ... ne, kérlek, csak erőszakkal ne nyúlj hozzám... Nagyon kérlek, simogass, játsszál velem... Egyszer engem levetkőztetett egy katona, gyermek voltam, járkáltatok maga előtt. .. Markolászott, féltem, nem mertem ellenkezni, megütött a derékszíj hidege ... Összeérnek a térdeid, ezt ismételte, ismételte ...

— Milyen katona volt?

— Katona ...

— Milyen volt a ruhája?

— Katona zöld ruhában, minden katona egyforma, nem? Most ne kérdezgess, ne is •vigasztalj, játsszál velem, mintha nagyon régen várnál rám, mintha sok idő múltán most találkoznánk, és nagyon örülünk egymásnak ... És nem sietünk sehová, érted? ... Ogy.

Veríték lepte el a lány homlokát, ingujjával törölte le a fiú. Ilyen szolgáló mozdulatoktól Elvira láthatóan meghatódott... Talán ez volt az első érzés, amit a fiú egyedül ismert fel: Elvira szereti, ha alázatos mozdulattal közelítek.. . Egyengetni kezdte a lányon az inget, felült, és meghúzta rajta az összegyűrt nadrágot.

— Vonalzó azért nem vagyok — kuncogott elégedetten, és csókra kínálta magát... Az első pillanat, amikor a lány nem tiltakozik, hanem engedelmeskedik. Együtt csúsztak, együtt zuhantak, követte a lány mozdulatait, remélte, sikerül összhangot találnia ebben az érthetetlenségben. A lábát kereste óvatosan, simogatni kezdte, ahogy az izgalomtól remegő kéz képes erre: alkalmazkodom, csak így lehet, alkalmazkodva; egy internátusi ágyon kell tapasztalnom a másokhoz simulást, a másik akaratát... Meghúzódom, talán az egész csak pillanat, Elvira észrevétlen fordul felém, eddig nem tudtam alávetni magam mások kívánságainak ... És meddig szabad hátrálnom? Mert azt teszem, alázkodással akarok célt érni, alattomosan, közben egyre szélesebbre nyitok egy kaput, s azon át hátrálok magamhoz, a magam akaratához, mert csak nő bennem a megkívánás.

Vadul végigrepesztette a kék inget, a lány rémült mozdulattal elugrott tőle, az -ajtóhoz hátrált, onnan az ablakhoz szökött, majd a felső ágyra. Így ugráltak körbe az aprócska szobában, támadva-védekezve, aztán fáradtan, a megbékélés pillanatára vágyva.

Hajnal derengett, amikor a lány ismét simogatni kezdte a fiú arcát. Amaz megalázott- nak érezte magát, becsapottnak: a tárgyak körvonalát nézte, most vette tudomásul •a kettős ágy megnyújtott lábát, a szekrény tetejét, rajta a kopott sarkú papírbőröndöt. Kábultan kóválygott a szobában.

— Mire volt ez jó? — kérdezte búcsúzóul.

— Gondolkodj rajta, ismerkedtünk... Én ilyen vagyok, fiú, ne haragudj, szerelem nélkül nem érhetsz hozzám.

Karácsonykor együtt utaztak haza, aznap mondta meg a lány, hogy otthagyja az Iskolát.

— Miért? ... Miért? ... Miért? — Az éjszaka tizenkét óráján csak ezt kérdezte a fiú.

— Befolyásom van, szavam, segíthetek... Politika? Rosszul szóltál? Megsértettél valakit? Vizsga? — Válasz csak a rövid szavú konokság volt. Megfakult az ünnepek