Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - Kövesdi János: Nemzetek barátkozása, nyelvtanulás, irodalomoktatás (interjú)

náriumot versmondásról, azért, mert kérték, arról, hogyan lehet a versmondást tanítani Iskolában vagy iskolán kívül.

Vannak e vonatkozásban külországi tapasztalataid? 'K

— Mikor kint voltam, tartottam irodalmi előadásokat, látogattam hétvégi iskolákban órákat, magam is tartottam órát, rádióban, televízióban szerepeltem Amerikában. Svédországban pedig a magyar tanítóknak a továbbképzésén vettem részt a svéd mi- nisztérium meghívására. Nyugati viszonylatban ott van a legjobb helyzetben a magyartanítás. Ha egy szülő bemegy az iskola igazgatójához, hogy odahaza magyarul, finnül beszélnek, esetleg lengyelül, csehül, vagy törökül, akkor az iskola igazgatójának kötelessége tanárt fogadnia, hogy azt íaz egy gyereket tanítsák a kért nyelvre.

Hadd kérdezzem meg, elégedettek vagytok-e a Csehszlovákiából érkezők érdeklődésével a magyar nyelv és nyelvtanítás iránt?

— A nyári egyetemen résztvevőkkel nagyon elégedettek vagyunk, akár docensről, akár egyetemi hallgatóról legyen szó. Azért tekintem ezt szinte személyes ügyemnek mert hatvanhét óta tíz évig jártam át szlovákiai magyar tanárok továbbképzésére, és bármennyire fáradtan mentem, mindig megújultam, mert hol hatvan, hol száz—százhúsz magyar tanító, tanár vett részt a továbbképzésen Szlovákiából, és az ő érdeklődésük, tanulni vágyásuk mindig; lelkesített. És nemcsak az órákat tartottam meg, hanem este még visszamentünk az előadóterembe. Például Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színház mellett, a második utcában folyt a továbbképzés, mi meg a Carlton szállóban laktunk, tehát nagyon közel volt, és ilyenkor mindig vagy egy óra anyagát adtam elő, egészen kötetlenül, vagy pedig egy olyan íróról csináltam műsort, akinek — teszem azt — abban az évben volt az évfordulója. Tartottam például Petőfi-, Tóth Árpád-, Ady-műsort, József Attila-estet; szívből örültem, látván, hogy nagyon-nagyon érdekli a hallgatókat, és igen hálásak minden segítségért.

Hogyan látod a testvériségre nevelés és az irodalomoktatás viszonyát?

— Amint a pozsonyi rádió magyar nyelvű adásában egy ízben elmondtam, csak az a tanár tud testvériségre nevelni az irodalom segítségével, aki oktatni is tud. Mert ha oktatni nem tud, akkor nevelni sem tud. Az irodalom pedig, az egész magyar líra arra tanít, hogy a hazaszeretet nemcsak az ország határáig tart. Vörösmarty szerint a legszentebb vallás a haza s emberiség, s Petőfi sem a magyar szabadságért akart meghalni, hanem a szent világszabadságért; Ady versére, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja, Hviezdoslav válaszolt, mert megérezte benne a testvéri kezet, és Ady már ezerkilencszáztizenháromban, az első világháború előtt azt mondotta, hogy amelyik nemzet „internacionalista fényűzést” enged meg magának, az nyert ügyű. Aki a magyar lírát jól tanítja iskolában vagy iskolán kívül, az a népek testvériségét szolgálja. Egy ízben éppen Csehszlovákiában tartottam egy előadást a béke a magyar lírában témával — amikor Babitsot tanítottam, hivatkoztam is néhány babitsi sorra, ezekre például: „... kard ha csörren, vér ha csobban, csak az ember vétkes abban”. Tehát én azt látom, hogy az ilyenféle kapcsolat oktatók és nevelők között, vagy tapasztalatcsere akár Debrecenben vagy Pozsonyban vagy Nyitrán vagy Dunaszerdahelyen vagy Kassán

— mind a népek közötti barátságot szolgálja. Egyek vagyunk, egy földünk, egy életünk van, és a mai világ úgy összezsugorodott, hogy rá vagyunk utalva egymásra, sőt azt is mondhatnám, hogy örömünk és sírásunk is egy már.

Nézetem szerint az irodalomtanítás egyik sikerének meghatározója a tanár személye meg az a módszer, ahogyan az irodalmat tanítani próbálja idegen nyelvű környezetben, mondjuk abból az alaptételből kiindulva, hogy az irodalmi alkotások legnagyobb részét nem annak a korosztálynak írták, amelyiknek tanítjuk és ezért szükséges valaki, aki hozzáférhetővé teszi. A Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészettudományi karán módszertant tanítok, idestova harminc esztendeje, úgyhogy tudom: általában megoszlik a vélemény, van, aki szükségtelennek tartja; olyanok, akik sose tanítottak iskolában, azok azt mondják — noha már nálunk nemigen .—, hogy ha valaki tud, majd azt is megtanulja, hogyan kell előadni. Egy pár nemzedék megszenvedi ugyan, de a tanár majd biztosan megtanulja. Szerintem más valamit jól tudni és más valamit jól tanítani. És az oktatásnak, mint nagyon fontos műveletnek is vannak átadási szabályai. Nem dogmái! A tanár személyét tartom a legfontosabbnak, a tanár tudását, magatartását, beszédkészségét, mert az oktatás, a nevelés, a beszélő tanár, a beszélő diák kapcsolatában valósul meg. Azt sem hiszem el, hogy az egyetemen nincs szerepe a tanár be