Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Dobos László: Sodrásban V. (regényrészlet)
— Miért kerülsz? — Vártalak, régen látlak már téged — kiszárad a szám. Valami fényes, nagy madár repült elém, s nézett rám ezernyi szemével... Közelről még nem láttam ilyet... Kiválasztott magának a lány, s igazgatni kezdte napjaim, alig érezhetően, tapintattal. Nem kért, nem követelőzött, úgy mondta akaratát, könnyedén; ahogy függöny mögül lépne csak elő. Ha vissza kellett vonulnia, akkor mosollyal távolodott. — Elmehetnénk dunázni... — Mentünk a nagy víz partján. — Férfit csinálok belőled, fiú — mondta halkan. — Hagyd rám a külsőségeket. Én fogom varrni az ingeidet is. Alig észrevehetően másféle ritmust hozott életembe, s hagyta, hogy átvegyem, erőszak és akarnokság nélkül. Énekesmadár-szeme volt Elvirának, ezzel csábított magához, nem hasonlított semmi előzőhöz, mosolya, mozgása, semmi sem. Nyugodt volt, tudta, hogy szép, tudta, hogy nőies, innen volt magabiztossága: a szép nők magabiztossága és nyugalma. Táncolni mentünk, sepertek rajta a férfiszemek. Először éltem át azt az érzést, amikor egy nőt száz karommal marnának el tőlem. Elvira fölénnyel hárított el minden tolakodást. Ilyen volt a tánca is, magának táncolt és nekem, nem érdekelte, hogy bámulják, abban volt boldog, amit tett. — Ez a tánc most a mienk, fiú, ugye? Mondd utánam! — Igen, ez a tánc a mienk... Miért kell ezt mondanom? — Azt akarom, hogy csak a táncra gondolj, csak erre a pillanatra ... Azt akarom, ha velem vagy, légy velem, csak velem, nem szeretem osztani az örömöt, nem szeretem, ha tánc közben kíváncsiskodnak a vállam fölött. A pillantással is lehet csalni . .. Elvittem Elvirát a Pirítósba; egyszer volt csak hajlandó eljönni, többször nem akarta látni. — Ez csak egyszer érdekes, fiú. Mi többet érdemiünk, a színvonalat keresd, hisz neked megjelenésed van. Ha mi bemegyünk valahová, arra oda kell figyelni, ezt fontos tudni. Te olyan típus vagy, akinek ki kell tűnnie. Neked fel kell emelkedned, fiú. Megjelenés nélkül pedig ez nem megy. Nekem imponál az indulatosságod, és ahogy igazságos akarsz lenni... Majd eljössz hozzánk, és megnézed a mi lakásunkat. Klasszicista nyugalom; neked Beethovent kellene hallgatnod, voltál már koncerten? — A koncert az csökeveny — csúszott ki a számon. Elvira meghökkent, egy pillanatra görcsbe rándult az arca, aztán elnevette magát, artikulátlanul, hajlongva, hajladozva nevetett, ahogy anyám tette, amikor leányságáról faggattam. — Kinevetsz... Nem ismerjük egymást, Elvira, te alig tudsz rólam valamit, nem érthetsz. Ha ismernéd a házat, ahonnan jöttem, apámat, nagyapámat, annak apját... — Egyszer majd elmegyünk az őseidhez, jó? Ha akarod, jó? Én le is térdelek előttük, biztosan nagyon öreg őseid vannak ... Vannak emberek, akik már gyermekkorukban felfogják a magasságot, a magasságot, és csakis a magasságot. Nem haladni akarnak, hanem magasan lenni; a fiú ezt nem értette Elvirában ... Az 6 gondolatai egysíkúak voltak, alulról fölfelé húzott vonal... Elvira valami különös nevű cigarettát vásárolt: — Ezt szívd — mondta a fiúnak —, az illik az ujjaidhoz, ezt veszik a komoly zenészek is. Beszéltem Elvirának a szülőföldemről, dombokról, árvizekről. Mosolyával törte el a mondatot. — Én városi vagyok. — Milyen a városi szülőföld? — Nemcsak a rét lehet szép, a városban is van patakpart, csak másként nevezik. Az utca nekem olyan, mint neked a mezei út. Lépcsőházak, üzletek, katedrális. Az én szülőföldem a kövek világa, figyeld meg, egy régi utcán mennyi szép kapubejárat van, a fakapuk, az ajtókilincsek, a kukucskálók. Akármerre fordulsz, mindenütt az emberi kéz nyoma, itt mindent azért csináltak, hogy szolgáljon, hogy szép legyen. — A mező, a föld az tisztaság, Elvira. — Akik faluról jönnek, most tele vannak az erdőszéllel, a természettel. A város az kultúra, fiú. Te azt hiszed, egy marék búza többet ér egy operaáriánál. — Az újulást, a tavaszt láttad már a földeken?
