Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Dobos László: Sodrásban V. (regényrészlet)
minden mozdulatomat, pillantásomat is; idegesítően sokáig szokott egy helyre nézni . . . „Mi is olyan GorkiJ-félék vagyunk, nem sok a különbség, ő is így kezdte, ilyen helyeken, alulról jött ő is, ugyanolyan terheket hozunk mi is, pajtás.. Felgyorsítja lépéseit; kilógok a sietők sorából, a vidékieket itt erről lehet megismerni, nincs városi ritmusuk. Lemaradnak. Téblábolnak . . . Engem ez a reggeli hontalanság zavar, nem a magam akarata szerint kezdődik a nap, rám kényszerítenek egy más időbeosztást ... Hétfőn és szerdán tízkor kezdek, a másik ; két napon délután egykor. Nem tudok mit kezdeni ezzel az összezavart idővel, talán ez is otthonról hozott beidegződés ... Apáméknál reggel volt a reggel, este az este, otthon ez természetesnek és egyszerűnek tűnt, kél a nap, és nyugszik a nap. S így kell tegyen/az ember is... Ha nem reggel kezdem a napot, elvesztem időérzékemet, egy helyre hullanak az órák. ahogy a zsebbe szórt aprópénz. Meg kell tanulnom órákban gondolkodni, talán most érek el ahhoz a felismeréshez, hogy az otthon emléke és a város kétféle folyó vizek . . . Otthon a napnak van Jelentése, itt az óráknak is, a városi idő nyomul irgalmatlanul testembe, ahogy az injekciós tű, keresi célját. Délután. A férfi számára ez a nap legrosszabb része, nincs hová mennie, egy ideig a könyvtárban olvasgat, aztán beül a Pirítósba: diákok, katonák és mindenféle vékony- pénzűek melegedőhelye —csúfneve a Pirítós. Cstilkös bablevest és zsírban sült kenyeret szolgálnak fel. Ez a menü. Füst és égett zsírszag, ami beette magát a falakba is, lia meggyújtanák az épületet, a téglák is fáklyaként lobognának. Levest rendelt, s nézi, hallgatja a zsivajt, várja a szürkületet, hogy hazamehessen. Ide is a szerkesztő hozta el: ez itt mind bevándorló, ne rémülj el, ez nemcsak ivás, az első leszálló, pihenő is, találkozó is, magyarázta; olyanok, mint mi vagyunk, városi őslakos ide nem jár. Ezek az ifjú proletárok, folytatja patetikusan és köhint hozzá, nem kell sok idő, ezek nagy része orvos lesz, mérnök, miniszter vagy tábornok ... Ne félj, polgár ilyen helyre nem teszi be a lábát. A férfit foglalkoztatja felesége kíváncsi kérdezgetése. Nem tudja magát rászánni a nagy kitárulkozásra, ingerli a gyónás gondolata. Ingerli. így, ami történt, az az enyém, az én életem része, gondolja, nincs abban semmi titok, mégis ellenszenves felfejteni egy más helyzet más érzéseit. S ez nem is annyira őszinteség, inkább önérzet dolga . .. Tegnap is volt élet, s azelőtt is, még azelőtt is, az újramondás dicsekvés vagy megtagadás; egyszerűen csak elkezdenek bennem turkálni, ez Jó, amaz rossz, belefúrnak az agyamba; az istennek is tetsző szép emlék az marad, a többi az bűn. Est közepére a Pirítósban egybemosódnak a társaságok, az ivás ősi törvénye szerint mindenki egyenlő lesz mindenkivel, mindenki beszélhet mindenkihez, a bor egybekeveri a kocsma áporodott szagát a félhomállyal — születnek a mámor barátságai. — Régen nem voltál itt, fiú — szólítja a pincérlány a tanárt. A férfi egykedvű bólin- tással veszi tudomásul a közeledést, s tekintetével belemar a fejek összevisszaságába. Keres valamit, kíváncsisága alatt ismerős emlékek lapulnak, tavaly, azelőtt és még azelőtt... Liza, igen, egyszer paprikával az abroszra írtuk a nevét, záróra után többször is itt marasztalt bennünket, és fizetett, ilyenkor csak ő lehetett a fizető... Liza .. . — Elkerülsz, rosszkedvű vagy ... Igyál. — Megházasodtam, végeztem, dolgozom ... Felülről nézi a lány, tekintete tétova simogatás: — Valamikor azt ígérted, írsz hozzám egy verset. — Nagyon szerettem volna verset írni, nem megy, nehezen találom magam. Elmegy a pincérlány, és visszajön, ahogy az asztalhoz lép, szinte bezárul mögötte a zsivaj: — Láttalak a május elsejei felvonuláson, én virslit árultam, nem láttál? Zászlót vittél, fújt a szél, te mint a szobor, nem láttál? — Nem bámészkodhattam, hozzám igazodott a sor.. . — Járt veletek egy fekete fiú, szavalt nektek, hollófekete haja volt, és a szája ... — Egyetlen verset tudott, azt mondta az egész országban: Andrej Plávka: Én, a félkezű Jasó József, Jasó József ... — Űröm volt benneteket nézni, hallgatni is, csak keveset értettem a beszédetekből... Jópofák voltatok, bohémek ...
