Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - NAPLÓ - Koncsol László: Rousseau és a Pilvax között

vaság biztosította a rabszolgaság fennmaradását.”

A harmadik fejezetben a hatalom és a jog viszonyáról beszél: „A legerősebb sem elég erős ahhoz, hogy örökké úr maradhasson, ha nem alakítja át erejét joggá, az engedelmességet pedig kötelességgé.” Ebből az alaptételből ilyen következtetésekre jut: „Az erőszaknak engedni — ez a kényszer cselekedete, és nem az akaraté, s így legfeljebb ésszerű lehet (...) Ha kényszerből kell engedelmeskedni, úgy, ha nem kényszerítenek engedelmességre, nem is vagyok köteles engedelmeskedni ...”

Az ötödik fejezetben Rousseau a tömeg és a társadalom, az elnyomás és a kormányzás, végső soron a zsarnokság és a demokrácia viszonyát elemzi: „Mindig nagy különbség lesz a tömeg elnyomása és a társadalom kormányzása között. Bármennyi egyén is jusson egymás után valakinek az uralma alá, ott mindig csak urat és rabszolgát látok, nem pedig népet és uralkodót; mondhatjuk, hogy ez egy csoport, de nem, hogy társadalom, — ott nincs sem közjóiét, sem államtest. Ha valaki le is igázná a fél világot, mindig csak magánegyén maradna, és mihelyt az ő érdeke különválik a többiekétől, pusztán csak magánérdek. Halála után a birodalma összefüggés nélküli részekre hull, miként a tölgyfa, ha tűz emészti, megsemmisül és hamuvá porlad ...”

Rousseau figyelme úgyszólván minden társadalmi és politikai kérdésre kiterjedt. Elemezte többek között a kormányzás alap- és átmeneti formáit. Műve legemlékezetesebb részének nemcsak igaz voltáért, hanem a megfogalmazás hol közvetlen, hol költői bájáért is a demokráciáról szóló fejezetét találom. A kormányforma elemző bemutatását a következő gondolatsorral zárja: „Végül meg akarom még jegyezni, hogy egyetlen kormányt sem fenyegetik annyira polgárháborúk és belső zavarok, mint a demokráciát vagy népuralmat, mert egyik sem törekszik oly hevesen és szakadatlan a formák megváltoztatására és egyik sem követel annyi éberséget és bátorságot a meglevő állapot fenntartására. Ez az alkotmány, amelyben a polgárnak erővel és kitartással kell rendelkeznie, és minden nap lelke legmélyéből kell utána mondania azokat a szavakat, amiket egy lengyel vajda intézett a lengyel országgyűléshez: »Malo pericu- losam libertatém, quam quietum servitutem«. (Inkább veszélyes szabadságot, mint nyugalmas szolgaságot.) Ha létezne egy istenekből álló nép, úgy annak demokratikus államformája lenne. Ilyen tökéletes kormányzat nem emberek számára való.” Érzem, hogy nem élek vissza az olvasó türelmével, ha ily hosszan idézek Rousseau Társadalmi szerződéséből, hiszen a modern társadalmi és politikai gondolkodás egyik ma is tiszta és bővizű forrása buzog benne: ő táplálta a Függetlenségi Nyilatkozat, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a Helsinki Záróokmány és minden demokratikus és szocialista alkotmány cikkelyeit, s aligha kell hosszan kutatnunk a világban, hogy lássuk, eszményei miatt hány helyen üldöznek embereket, s folyik ma is a vér.

1788-ban jelent meg Martinovics Ignác Filozófiai emlékirata. A magyar kÖZtSrsa-- sági mozgalom elindítója és vezetője így elmélkedett művében korának társadalmairól: „... a népek nem eszméltek rá, hogy az egy kézben összpontosuló hatalom alatt elvesztik természetes szabadságukat, s nem vették észre, hogy a társadalom általános érdeke valamely csodálatos átalakulás révén a Bourbon-ház vagy az orsztrák uralkodói ház érdekévé változott (...) a népek közé belopózott a pallérozott monarchizmus, valamint annak durva fajtája, a despotizmus ...”

Ugyanezt Laczkovics János, a jakobinus mozgalom egyik legradikálisabb alakja, immár a magyarországi viszonyokra szabott fogalmazásban és magyarul is kifejezte: „I. Ferdinándtól kezdve mind utolsóig, csak üvegen keresztül mézet nyalattak velünk az ausztriai házból valók ... A magyarnak nincs előmenetele sem a katonák közt, sem a királyi domíniumokban; hogy annál jobban pusztuljon a magyar nemzet, s erősödjék a Herr Brúder, csak azon iparkodik az ausztriai ház, hogy így ’kezeinket, lábainkat megkötöztesse, a szánkra pedig erős lakatot veressen ...”

A köztársasági mozgalom több más magyarországi értelmiségi tagja közül ötvenhármat helyeztek vád alá, tižennyolcat ítéltek halálra, hetet végeztek ki, s a Vérmezőt az ellenforradalmi rendőrterror, a rendőri cenzúra, az a minden addiginál erősebb „erős lakat” követte, amit Lacko- vics, míg élt, már fölhánytorgatott a hatalomnak. Sokan .földolgozták már a korszak sajtóviszonyait; mi őket követjük a terepen, hogy a kor képe minél árnyaltabban álljon előttünk.