Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Soóky László: Szoboravatás (krimiparódia)

— A kedvesemmel szeretkezni indultunk az erdőbe, amikor egy bokor alatt megláttuk a hulla lábát.

— Aztán?

— Aztán a combját, meg mindenét.

— Nem úgy kérdeztem, hanem úgy, hogy mit csináltak aztán.

— Én hánytam, a kedvesem meg fogta a vállamat, hogy el ne essek.

— Kislány, túl korán van még ahhoz, hogy megőrjítsen, reggeli előtt ez nem illő.

— Szerintem is ideje lenne már megreggelizni — mondta L. — Pontosan egy napja nem ettem semmit.

— Megreggelizhetünk — mondta a nyomozó —, hiszen evés közben is beszélgethetünk.

A vendéglőben egyetlen szomorú pincér állt az asztalok között, magányos volt, mint egy ellopott kerékpár. Amíg a pincér odavolt a rendelésért, a nyomozó tovább kérdezősködött.

— Hol találták meg a hullát?

— Nem messze az erdő szélétől — mondta kissé izgatottan L., a várható étkezés miatt.

— Mégis, milyen tájon?

— Majd a reggeli után odavezetem magát. Kérjen néhány szendvicset is, mert a kedvesem azóta ott ül egy végtelenül kényelmetlen fatönkön. Igazán megérdemli azt a pár szendvicset meg a sört.

— Ez igazán természetes — mondta a nyomozó.

A rendőrkocsi a lehető leglassabban haladt az erdő felé, pedig nem úttalan utakon, hanem a megszokottnál sokkal jobb minőségű mezei úton mentek. Ahol az út az erdőbe kanyarodott, megálltak, kiszálltak, és elindultak a bokorhoz.

— Hahó! — kiáltotta L. — Hahó, hahó!

Különböző irányból különböző visszhangok feleltek.

— Biztosan elaludt — vélte a nyomozó.

— Az lehet — mondta L. — Majd felébresztjük.

Odaértek a tegnapi bokorhoz.

— Ez az a bokor — mondta L.

— Ez? — kérdezte a nyomozó. — Érdekes, ma egyetlen hulla sem található benne.

— Látja — mondta L. — Ez valóban érdekes, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy tegnap még itt volt.

— Vér, hajszálak, ruhafoszlányok — mondta a másik nyomozó. — Tegnap itt valaki valóban hulla volt.

— Mi? Még kételkedik? — kérdezte L. — Nézze meg ezt a másik bokrot, ezt én hánytam le.

— Valóban — mondta a nyomozó. — Ha úgy vesszük, ez megmásíthatatlan tárgyi bizonyíték. Most pedig keressük meg a kedvesét.

A fatönkön, mint tudjuk, már rég nem volt senki, mindössze egy magányos egerészölyv körözött a fenyők csúcsa fölött.

D. hátranézett, mögötte gyönyörű barna hajú nő állt, a kezében egy rövid csövű puska. D. tekintete találkozott a puska két fekete üregével.

— Tizenkettes? — kérdezte D.

— Nem tudom — mondta a nő —, a kezeléséhez viszont kitűnően értek.

— Most tehát fogoly vagyok? — kérdezte D.

— Látszatra igen — mondta a nő —, a valóságban a tárgyalópartnerem. Annak a lánynak a nővére vagyok, akit maguk a bokor tövében halva találtak.

— Ez már valami — mondta D. — Nem tenné le azt a puskát?

— Nem, élvezem a fizikai fölényemet — mondta a nő.

— Velem így semmire se megy — mondta D. és lefeküdt a fűre.

A nap lebukott az olajzöld fenyők mögé, a levegő egyre hűvösödött, a lány letette a puskát és nyüszítve zokogott.