Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Soóky László: Szoboravatás (krimiparódia)

csak úgy magától. Meg kellene nézni még egyszer, körbeszimatolni, hátha maradt a környéken valami áruló nyom. Ehhez persze tudni kellene, hogy milyen nyom áruló. Belenyúlt a tarisznyájába, elővett egy vadonatúj pipát, megtömte, rágyújtott, köhögött. Nem jutott az eszébe semmi. Ekkor a bokorban, nem ABBAN, hanem a legközelebbiben megmozdult valami. D. kővé merevedett, egy pillanatra a fájdalom nélküli halálra gondolt; a bokorból kiröppent egy ökörszem. Félek, gondolta D., rettenetesen félek, nem nyomozok tovább a gyilkos után, hiszen ez tulajdonképpen a rendőrség dolga. Mi sem egyszerűbb. Mielőtt lefordult volna a tőkéről, egy tompa ütést érzett a fején. Fájdalmat nem.

III.

Ezalatt L. becaplatott a rendőrségre, könnyen beengedték, kevés esküdözés után. A nyomozótiszt megszólalásig hasonlított egy dióverőre, amelyet a nagymama udvarában látott egyszer, közvetlenül szüret előtt. Igazi ecetfa dióverő volt, L. örült, hogy ilyen ragyogó az emlékezőtehetsége.

— Nos? — kédezte a nyomozótiszt, olyan hangon, mint amikor követ ráznak egy faládában.

— Igen — mondta folyékonyan L., a torkában különböző nagyságú gombócok ugráltak.

— Mi igen? — kérdezte fölcsigázott érdeklődéssel félálomban a nyomozótiszt.

— Igen, igen — mondta L. —, egy hulla.

— Hulla? — kérdezte öt ásítást elnyomva a nyomzótiszt.

— Hulla — mondta L., csücsörítette a száját, s egy gyöngyöző üdítőre gondolt, aztán meg arra, hogy érdekes: kifelé egyáltalán nem hisztériázom.

— Hulla — rikkantott a nyomozótiszt, s miközben fölugrott a székről, a fejét rettenetesen belevágta a csillárba és összecsuklott.

— Istenem, csak nem? — gondolta fölcsillanó szemmel L. Az ajtót föltépte egy másik nyomozótiszt, lihegett a kövérségtől, aztán harsány röhögésben tört ki.

— A csillár, mi? — röhögte a térdét csapkodva —, a marha, mindig belevágja a fejét, jó, mi? Leöntötte már?

— Nem merek mozdulni — mondta L. —, rettenetes félelem vett erőt rajtam.

— Rá se rántson — mondta a nyomozótiszt —, így kell ezt csinálni!

Vállmagasságból, hosszú sugárban öntötte a vizet, de a nyomozótiszt nem mozdult.

— Ez nem mozdul — mondta L. —, úgy látszik, mégsem így kell csinálni.

— Nem értem — mondta a második nyomozótiszt, miközben a homlokát ráncolta, és okosan nézett. — Erre azelőtt mindig megrázta a fejét, és megfontoltan azt düny- nyögte: „a rohadt k... anyádat!”.

— Mintha most nem dünnyögné — mondta L. — Mit gondol, nem kellene orvost hívni?

— Orvost? — fontolgatta a másik nyomozótiszt. — Esetleg.

Az orvos teljesen orvosszerű volt és szűkszavú. Miután kezet mosott, csak ennyit mondott: kampec.

A második nyomozótiszt a fülét dörzsölte.

— A szakszervezeti gyűlésen négyszer kértem, hogy szereljenek fel egy másik csillárt. Nem volt rá keret. És most, különösen, ha a saját halottunknak tekintjük az alhadnagy elvtársat. Még elgondolni is rossz.

— Talán, ha elvitetnék — mondta szomorúan L. — Egyazon napon két hullát nehezen visel el az ember. Talán jobb beosztással, mondjuk hetenként, vagy havonta egyet-egyet.

A volt nyomozótisztet kivitték az irodából, L. magára maradt, egy darabig nézte a csillárt, de nem neheztelt rá. A kemény széken elzsibbadt a feneke, unatkozott és egyedül érezte magát. Elviselhetőbbnek érezte volna a világot néhány szendvics társaságában. Végül bejött egy takarítónő, aki pontosan olyan volt, mint egy takarítónő. Kiöntötte az üres hamutartót, s a még üresebb hamutartót, egy törölgető mozdulatot tett az iratszekrény s az államelnök képe felé, aztán a seprűt maga után húzva távozott.

— Ha elmegy, kapcsolja le a villanyt — szólt vissza az ajtóból. Majd csak jön valaki — gondolta L., közvetlenül azelőtt, hogy elaludt volna.