Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
Talán e jótékony nevetésnek köszönhető, hogy Géza bácsit nem kellett igénybe venni — az ügy magától elsimult. Pedig Géza bácsi jóformán minden hétvégén kéznél volt. Nagyanyám sütött-főzött, kizárólag húsokat, a tésztaféléket óvatosan mellőztük. Jól tartottuk Géza bácsit. Egyszer elárulta, hogy a konyak a gyengéje. Azóta e szappanízű ital sem hiányzott a bárszekrényből. Mértékletesen járt rá, s egyetlen alkalommal sem mulasztotta el megjegyezni, hogy jót tesz a potenciájára! Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit ért ez alatt? Am az asszonyok nekem estek, és kis híján elpüföltek. így azt a másik kérdést, melyet oly régen tartogattam a tarsolyomban — tudniillik, hogy hogy megy a kupleráj? — fel sem mertem tenni. A potencia kérdése, mióta én olyan nyíltan felvetettem, valahogy mégsem került le a napirendről. Sőt, a félig nyers húsok mellett állandóan terítéken volt. Végül Géza bácsi egyenesen megkérdezte anyámtól, mi a véleménye egy fiatalító kúráról? — Ártani mindenesetre nem árthat — válaszolta anyám óvatosan. — Tizenötezer — mondta Géza bácsi. — Egy injekció! Nem pénz! Akkor ezt letárgyaltuk! Befekszem a szanatóriumba és alávetem magam a hormonkezelésnek. Majd írok. Tényleg sűrűn írt. Lapjai naponta érkeztek: „Gondol rátok Géza bácsi, Üdvözöl Géza bácsi, Szeretettel Géza bácsi”. így Géza bácsi, úgy Géza bácsi. Anyám sorra beszurkálta őket a konyhakredenc üvege mögé. — Nocsak! — kiáltott fel a hetedik után. A hetediken a szöveg alatt ez állt: „Csókol Géza!” A bácsi nem volt sehol. S a további lapokon sem szerepelt már, lekopott róluk örökre. Azután nem volt több lap, távirat jött: „Vasárnap a déli gyorssal érkezem, várj az állomáson, csókol Géza!” Testületileg kivonultunk, elébe mentünk az állomásra. Géza bácsi úgy ugrott le a még mindig mozgó gyorsvonatról, mint egy vásott siheder. Azt talán már mondanom sem kell, hogy egyenesen anyám nyakába, akit minden további teketória nélkül szájon csókolt. Nagy sokára minket is észrevett. — Géza bácsi! — szóltam hozzá figyelmeztetően, mert a gyorsvonat indulni készült. — A botja! Nincs meg a bot. El tetszett hagyni! — Nem hagytam el. Otthon hagytam. Nincs már rá szükségem! — Nahát! — lelkendezett nagyanyám. — Mintha kicserélték volna! Géza bácsi belékarolt anyámba, peckesen lépkedett, és egyre inkább előresietett. Mi — lemaradottak — elképedtünk. Anyám — elöl — nem kevésbé! — Ez egy dúvad! — súgta nagyanyámnak, amint otthon egy pillanatra magukra maradtak. — Mi tévő legyek? Nagyanyám vállat vont és feltálalta az ebédet. Ebéd után Géza bácsi arra célozgatott, hogy azt sem tudjuk, milyen nap van ma, meg azt sem, milyen ebédet fogyasztottunk. — Gyerünk mosogatni! — parancsolt rám nagyanyám. Kint a konyhában hozzátette: — Nem akarok tanúja lenni annak, hogyan teszi tönkre anyád a jövőjét! Akart, nem akart, mégis tanúja lett. Velem együtt! Alig törtem el az első tányért törölgetés közben, amikor anyám kiszaladt az udvarra, a sarkában Géza bácsival. Nagyanyámmal az ablakhoz nyomakodtunk. Anyám az udvaron dulakodott Géza bácsival, aki — jól láttuk — karikagyűrűt akart húzni az ujjára ... Mivel Géza bácsi kifejezetten jő erőben volt a fiatalító kúra után, a művelet hamarosan megtörtént. Anyám azonban lehúzta az aranykarikát és nagy ívben elhajította. Hiába kerestük egész délután, nem lett meg. — Nem csoda, ilyen rendetlen udvaron! — jajveszékelt nagyanyám. — Látszik, hogy nincs férfi a háznál! Hát nem volt! Mert Géza bácsi addigra hetedhét határon túl járt. Ki sem kísértük. Igaz, nem szorult rá! — Keressétek! — könyörgött anyám. — Vissza akarom neki küldeni!
