Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Mészáros László: Emma ’87 (elbeszélés)
— Te nem vagy robot, Yasika, nem, nem, nem! — A 87-es számú, EMMA-rendszerű robot vagyok, Mihály . .. Macek mérnököt Lázár a Jó szomszédok közé sorolta. Számára ez azt Jelentette, hogy az utcán és a lépcsőházban udvariasan köszöntötte az egész családot, újévkor átugrott hozzájuk sok szerencsét kívánni, és néha kölcsönkért egy kanál sót, vagy egy liter bort. Ezért meglepődött egy kicsit, amikor az egyik tavaszi délután Macek állított be hozzá. Yasika éppen elugrott az üzletbe. — Fáradjon beljebb, szomszéd! — Tudja mit, maradjunk inkább itt az előszobában, mert nem szeretném, ha valaki észrevenne ... — Nem értem — húzta fel a szemöldökét Lázár. — Majd mindjárt megérti. Figyeljen ide, szomszéd... Tegnap egy nyomozó érdeklődött nálunk maga és a kis japán lány felől... — Nevetséges! Ugyan miért? — Nézze, ez tény, velem beszélt az ipse. Én természetesen csak azt mondtam, hogy engem nem érdekel a szomszédom magánélete, mást nem tudok mondani. — Nincs is mit titkolnom, elhiheti! — Elhiszem, de valaki biztosan nem hitte el. Szóval csak ezt szerettem volna mondani, hogy nézzen körül egy kicsit, mert szaglásznak maga után. — Úristen, de hát miért?! — Fogalmam sincs, doktor úr . . . Ez van! Nos, megyek is, mert... — Köszönöm szépen, hogy figyelmeztetett. . . — Nincs mit. — Teljesen megzavart ez az ügy ... — Nyugodjon meg, doktor úr, majd csak kilábal belőle. Viszontlátásra! — Isten áldja! Lázár megijedt. Nyilvánvaló volt, hogy csak Yasika körül lehet valami zűr. De mi? Igaz, lehet, hogy lényegében illegális üzletet kötött, de a papírok szerint minden rendben volt. Előszedte a lány papírjait és kiválasztotta közülük a robotra vonatkozókat. Elhatározta, hogy ezeket másnap elküldi a nővéréhez, hogy őrizze meg őket. Vacsora után figyelmeztette a lányt, hogy a nyilvánosság előtt tagadnia, titkolnia kell robot voltát. — Ha véletlenül valami történne, hát légy nyugodt, majd mindent elintézek. — Igen, Mihály — válaszolta nyugodtan a lány. Két nap múlva valóban megindult a váratlan események sorozata. Délelőtt tíz után a káderes hívatta Lázárt. Amikor belépett és megpillantotta a két idegen férfit, máris tudta, hogy baj van. Csak éppen azt nem tudta, hogy honnan fúj a szél. — Nézze, Lázár — kezdte a káderes — az elvtársak egy fontos ügyben nyomoznak és az ön segítségére lenne szükségük. — Szívesen vennénk, ha befáradna velünk az osztályunkra — mondta az egyik. — De hát... nem értem, hogy miről van szó! — próbált meg védekezni Lázár. — Majd bent a hivatalban megmagyarázzuk — mosolygott a másik nyomozó. Aztán a káderes felé fordulva hozzátette: — Valóban csak bizonyos információkról van szó, az elvtársnak nem kell aggódnia. — Nem lehet most, itt — szűrte a fogai közt Lázár. — Nagyon sajnálom, de az ügy szálai nem a mi kezünkben futnak össze. Remélem, megérti... Lázár nem tehetett mást, mint lehorgasztott fejjel követte őket. Megértette, hogy azért nem a lakásán keresték fel, hogy elválasszák őt Yasikától. Vagy húsz percig várakoztatták őt egy sivár, apró irodában. Aztán mejelent egy férfi, aki Kadnár őrnagyként mutatkozott be és megkezdte a kihallgatást. — Mikor és hogyan ismerkedett meg Yasika Kutawa kisasszonnyal? Lázárnak már arra sem volt ereje, hogy tiltakozzon a kérdés indokoltsága ellen. Mindössze arra ügyelt, hogy a lehető legpontosabban mondja el találkozásuk kigondolt történetét. 6.
