Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Alabán Ferenc: Vita — valóság — eszmélés

Az antisematizmus vitában a hozzászólók nagy része — a kritikusok kivételével — a kritika felelősségét hangsúlyozta és elégedetlenségét fejezte ki a csehszlovákiai magyar kritikai gyakorlattal szemben. Csanda Sándor, Turczel Lajos és Tóth Tibor utalt arra, hogy bár a csehszlovákiai magyar kritika a hatvanas évek elejéig didaktikus jellegű volt, Fábrynak köszönve mégiscsak idejében figyelmeztetett a szólamosság, a sematikus művészi megoldások veszélyére.

A vitazáró megírására a Hét szerkesztősége Fábry Zoltánt kérte fel, aki összefoglalóan, zárójellegűen szólt hozzá a több hónapon át zajló költészeti vitához. A zárótanulmány tulajdonképpen „egy újabb hozzászólás az idősebb és tapasztaltabb jogán”. Fábry könyve, a Harmadvirágzás, szintén 1963-ban látott napvilágot; a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom első évtizedéről szóló írásokat tartalmazza, s nagymértékben hozzájárult a vita lényegének világosabbá tételéhez és a problémák tisztázásához.

Fábry Zoltán Antisematizmus című írása négy részre tagolódik (A humánum műfaja, Csizma az asztalon, 1937 árnyékában, A kritika legendája). A tanulmány első része a Hét című hetilapban négy folytatásban jelent meg,22 a többi rész közlésére az Irodalmi Szemlében került sor.23 A tanulmány teljes terjedelmében a Stószi délelőttök című kötetben, 1968-ban került közlésre.

Fábry elsősorban a dogmatikus gondolkodást és az irodalmi sematizmust kiváltó okokat, a történelmi és társadalmi hátteret, az összefüggéseket mutatja ki és elemzi. Mivel állításai sok tekintetben vitathatók voltak, teljes mértékben az Irodalmi Szemle szerkesztősége sem értett velük egyet. Kitételei összefüggéseket tisztáztak, de egyben vitára késztetők voltak. Irodalmi lapunk szerkesztősége szándéka szerint Fábry írásának közlése után széleskörű vitának szeretett volna helyet adni folyóiratának hasábjain. Ez azonban (az ún. „sematizmus vita második fordulója”), a hozzászólásokat figyelembe véve; nem tett eleget kitűzött céljának. Fábry tanulmányának megjelenése után csupán néhány írás mutatta a vita folytatását. Több cikkben visszatértek ugyan a vitás kérdések emlegetéséhez, de csak két további közvetlen hozzászólás érdemel megkülönböztetett figyelmet. Az egyik Juraj Zvara szlovák történész tollából származik,24 a másik, Bábi Tibor cikke, A költő szemével címen lett közölve.25

A történész Zvara a literátus Fábry Zoltánnal polemizál, s mint történésznek igazat kell adnunk abban, hogy Fábry ítéleteit érzelmi effektusok jellemzik, s a szubjektív beleérzések sokszor nem tudják megragadni az adott bonyolult társadalmi folyamat komplexitását. Fábry módszerét ismerve azonban az is evidens, hogy egyes műfajok vizsgálatánál, akár költők műveinek megítélésénél vagy társadalmi korrajz feltárásánál és a különbségek kimutatásának érdekében Fábry mindig kiemel valamit a környezetéből, s ha az összehasonlításoknál néha költői túlzásokba is esik — ez természetének sajátossága. Szentenciaszerű ítéleteiben, az Antisematizmus című tanulmányában is, mint egyéb publicisztikai vagy elemző írásaiban kétségtelen igazságokat fogalmaz meg a lírikus szerepvállalás lényegéről éppúgy, mint a társadalom és művész helyes viszonyáról vagy a sematizmus kialakulásának társadalmi kérdéséről.26

Meg kell jegyeznünk, hogy az írószövetség magyar szekciója 1963. december 15-én tat: itt meg plenáris ülését, melynek napirendi pontja a realizmus és a marxista esztétika időszerű kérdéseinek megvitatása volt. Az ülésen Turczel Lajos foglalta öss“~ " szovjet és a magyar realizmust érintő vitaanyagot, s annak tanulságait részben a csehszlovákiai magyar viszonyokra is alkalmazta.27

Az értékelés, melynek kezdetét az antisematizmus vita kiteljesítette, a fejlődés érdekében elengedhetetlen volt nemzetiségi irodalmunk előrelépésének szempontjából. A fiatal költők követelték leghatározottabban a teljes inovációt, s követelésük az objektív szükséggel is egybeesett. Túlzásuk volt, hogy átértékelési törekvésükben és követelésükben nem vették kellőképpen figyelembe a csehszlovákiai magyar irodalom speciális adottságait és akadályait. Túlzásuk volt továbbá, hogy nem egy esetben kizárólagosságra törekedtek és a fejlődés útjait a saját módszereikhez, művészi gyakorlatukhoz alakították, illetve szűkítették le. Ilyen kizárólagossági igényük s az idősebb költőgenerációval szemben tanúsított negációjuk az irodalmi vitákban többször megnyilvánult. Turczel Lajos a fiatal költők magatartását a csehszlovákiai magyar költészet akkori helyzetét szem előtt tartva indokoltnak vélte. így fogalmazott: „A mi költészetünk nagy .átlaga, mondjuk így: közös nevezőre hozható átlaga valahogy sajnálatosan megrekedt