Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Alabán Ferenc: Vita — valóság — eszmélés

A csehszlovákiai magyar irodalom 1958-tól 1970-ig tartó korszaka első felére esik az az „integrációs folyamat”, melyben a lírikusok két nemzedéke vett részt. A hatvanas évek első felének közepétől pedig a háború utáni tematikát feldolgozó regényekkel, s körülbelül 1965-től, a novella felzárkózásával kiegészült az az irodalmi integráció, melynek eredményeképpen „alakult ki irodalmunk sajátos, egységes arculata, az a hang, témakör és tartás, amely pillanatnyilag talán egyetlen más irodalom egészére sem jellemző, csak egyes szerzők attitűdjére ebben vagy abban az európai irodalomban”.1

Ennek a jelzett folyamatnak az első felét irodalmi életünkben az antisematizmus vita és Fábry Zoltán vitazárója tetőzte, amely lényegében meghatározójává vált a harmadvirágzás első két nemzedéke további költői magatartásának. Mindezek tudatában és az előzmények ismeretében foglalkozunk az antisematizmus vita eszmei-tartalmi, eszté- tikai-formai és szemléleti kérdéseivel. Vizsgálódásainkat a vita anyagára és a róla elhangzott véleményekre alapozzuk, s közben az adott időszak kritikai irodalmára is támaszkodunk, hogy ezáltal a kritikai fejlődés egy-egy képszeletét is felvillantsuk. Először is a vitaindító cikk és a hozzászólások legfontosabb tartalmi, eszmei-esztétikai kérdéseit, problémafelvetéseit tekintjük át, hogy ennek alapján összefoglalhassuk a változásokat, az egész irodalmi folyamat jellegét, s következtetéseket vonhassunk le a né- zetcserékbőL Az anyag jellege törvényszerűen igényli a minden esetbeni konkrét és tárgyszerű utalásokat és megjegyzéseket, konkrét nevek és vélemények felsorolását, valamint az irodalomtörténeti és irodalomkritikai szemléleti módszer egyidejű alkalmazását.

Az antisematizmus vitát Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen című írása váltotta ki.2 A Hét szerkesztősége tudatosan vitacikknek szánta ezt az írást, mert helyesnek vélte, liogy az írószövetség kongresszusa előtt (1963) írók, költők, kritikusok kicseréljék nézeteiket a csehszlovákiai magyar irodalom, ezen belül is a költészet kialakult helyzetéről. (Megjegyezzük, hogy e vita előtt kisebb méretű nézetcserék a Fáklya, Oj Szó, Oj Ifjúság és az Irodalmi Szemle lapjain már voltak; ezek a prózai és a lírai termést is minősítették...) Tőzsér éles hangú cikke elején kimondja, hogy a csehszlovákiai magyarságnak van irodalma, de nincs irodalomtudata, amelynek éltető hatása nélkül egészséges irodalom elképzelhetetlen. Felrója, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban a tervezetlenség és ösztönösség uralkodik, ami legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy kevésbé jelentős írókat, költőket aránytalanul és érdemtelenül kiemel a kritika, s más, fiatalabb, de tehetségesebb költőkről nem vesz tudomást. Az irodalomtudat hiánya és a kritika szakszerűtlensége okozta azt is, hogy a közönség ösztönösen olvas, s nem tesz különbséget például Cselényi László és Zala József versei között. A cikk a felsoroltaknál még nagyobb hibának tünteti fel, hogy a kritikusok nemcsak hogy nem igyekeznek a követelt irodalomtudatot megteremteni, de attól is távol tartják magukat, hogy a felszabadulástól az 1958—59-ig tartó korszakhoz elemző és értékelő szándékkal nyúljanak s felszámolják a sematizmus maradványait.

Tőzsérék számára igen fontosnak bizonyult, hogyan fognak írni, mit jelentet meg a kiadó, milyen lesz az új irodalom- és írótípus, hogy a felnövekvő nemzedék kitől vesz majd példát; attól az írótől-e, aki „a valóságot igyekszik hozzáalakítani kiagyalt és merev eszmékhez, vagy azoktól, akik a valósággal napról napra megküzdenek, s a valóság alakulásával napról napra alakítják ki elméleteiket, amelyek a valóságban való kiigazodásra szolgálnak s nem a valóság megerőszakolására?” A felszabadulás utáni 10—15 év csehszlovákiai magyar irodalmának lényegét vizsgálva Tőzsér rámutat arra a tényre, hogy az írói gyakorlatban a megismerés lényege sikkadt el. Elég volt megverselni készen kapott közhelyeket és apriorikus tételeket, amihez a gondolkodó, vívódó költő szubjektuma nem szükségeltetett. Tőzsér itt elsősorban a Hajnali őrségen és a Magra vár a föld című verskötetekre gondolt, melyek esetében „az írásmód nem úgy élt, mint törvény, vagy kötelező norma, hanem sokkal inkább úgy, mint erkölcsi kényszerhelyzet és kényelem.” Nem fogadja el azt a védekezést, hogy akkor nem is lehetett másképp írni. Ellenpéldaként a „Hajnali karének”, a „Tűzzel késsel”, az „Apám”, a „Jégvirág kakasa” megjelenésére hivatkozik és Bábi Tibor harcos, gondolati irányban fejlődő lírájára utal.

A cikk figyelmeztet egy megűjulónak látszó veszélyre, s egyben ez a korához intézett lényegi mondanivaló is: „az a fajta természet, amelyik akkor (mármint az ötvenes évek elején — A. F.) behódolt, újra hajlandó a behódolásra, nem képes megküzdeni régi