Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Fónod Zoltán: „Legyen ékes, szép zászló ...”

antológiájáról. A költészet helyzetével foglalkozott Turczel Lajos is (1959/4), a szlovák— magyar közeledés kérdésével pedig Lőrincz Gyula (1959/2). A folyóirat vitát indított a színjátszásról és a drámairodalomról, valamint a realizmus kérdéseiről (1960/1). Közli Fábry terjedelmes tanulmányát A novella kérdőjelei címmel (1963/1—2). 1961—62-ben jelent meg folytatásokban Fábry Zoltán Európa elrablása című műve, s jelentős vállalkozásnak tarthatjuk azt az ankétot, melyet 1934-ben az irodalmi nemzetköziségről indított a folyóirat. Az ankétba bekapcsolódott Fábry Zoltán, Garai Gábor, Jirí Hájek, Alexander Matuška, Ortutay Gyula, Karol Rosenbaum és mások. Ugyanebben az évben közli a lap a Hét által indított vitazáró második részét, Fábry Antisematizmus című nagy jelentőségű írását (1961/5—6). Juraj Zvara szlovák történész az Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal? című cikkében (1967/7) vitázott Fábryval. A Disputa rovat élénk vitát kiváltó témái között kell megemlítenünk Vladimír Mináč Egy nemzet él itt című írását (1965/10, 1963/1). Az írás egyébként Nemzet él itt címmel jelent meg a szerző Összefüggések címmel magyarul is kiadott tanulmánykötetében (1980). A címváltozás azt jelzi, hogy a korábbi fordítás pontatlan volt, s ez csak fokozta a félreértéseket. A kirobbant vitában Bábi Tibor és Gály Iván mellett (1962/2) részt vett Ladislav Novomeský is. Az évfordulós számok anyagai közül említsük meg az SZNF 20. évfordulója alkalmából közölt írást, melyet Gustáv Husák írt Nemzetközi elemek a Szlovák Nemzeti Felkelésben címmel (1964/7), majd a Madách-számot (1964/8) és a Fábry-számot (1967/7). A folyóirat a magyar értelmiség helyzetével is foglalkozott, A magyar értelmiség helyzete és fejlődési távlatai címmel ankétot szervezett (1968/3—4).

A folyóirat érdemei közé tartozik, hogy megalakulásától kezdve rendszeresen foglalkozik a szlovák és a cseh irodalom bemutatásával. Hasznos kezdeményezések ezek, az esetek egy részében azonban frissebbeknek s kevésbé ösztönöseknek kellene lenniük, hiszen az a cél, hogy folyamatosan, fejlődésében lássuk a szlovák és a cseh irodalmat, annak legjobb műveit, s kevésbé lehet helyeselni a vélyetlenszerű, alkalomszerű tolmácsolásokat. Elemző írások foglalkoztak a csehszlovákiai magyar könyvkiadás (1979/2) és a csehszlovákiai magyar irodalom három évtizedes fejlődésével (1980/6). Terjedelmes tanulmány jelent meg a harmadvirágzás korszakairól Koncsol László tollából (1980/9— 10), valamint elemző írások a népművelés feladatairól.

Jórészt az Irodalmi Szemle hasábjain jelentek meg azok a novellák, versek, melyek később könyvvé formálódva sorolódtak irodalmunk tartós értékei közé. A nagy terjedelmű regények ízelítőként közölt részletei éppen úgy ide tartoznak, mint a hagyományainkat vagy jelenünket felmérő terjedelmes tanulmányok. Elég, ha Fábry Zoltán nagy hatású írásaira, Turczel Lajos, Csanda Sándor, Szeberényi Zoltán, Rákos Péter, Botka Ferenc tanulmányaira gondolunk, hogy előttünk álljon az a „pillanatkép”, melyből ki-ki tud magának különböző felállításban különböző tablókat produkálni. Tablót mondtam, tehát csoportképet és nem portrét, mert a Szemle ereje — hadd ismételjük újra — a különböző rendű és rangú, de irodalmi mércével mérhető alkotók és művek együttes erejében van.

Az Irodalmi Szemle az elmúlt évtizedekben türelmes volt a kísérletezésekkel szemben is, bár néha a nagyobb-szigor az irodalom egészének a javát szolgálhatta volna. Hiszen a közlés bátorítást is jelent, s az értelmetlen, céltalan kísérleteknek legfeljebb az irodalmi élet perifériáján a helyük. Mindenféle avantgardizmusnak, újító szándéknak ugyanis akkor van értelme, ha a kísérletezés nem a „különcködés”, hanem az élet új valóságainak a megragadása érdekében történik. Az „izmusok” nagyjai közül olyan neveket említhetünk példaként — és a kísérletezés iránti türelem jogosságára —, mint Majakovszkij vagy Picasso, akik a lehetőségek új útjaira is rátaláltak.

Ha azt mondjuk, hogy a folyóirat ma már gyakorlatilag a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom négy nemzedékének nyújt — szerény keretek között, évek óta változatlan terjedelemben — közlési lehetőséget, ezzel eleve jeleztük a szerkesztői munkát jellemző tapintatot és türelmet is. S megemlíthetjük a képzőművészek munkásságának bemutatására irányuló — borítólapos — szándékot is (Csáder László hasznos kezdeményezését), mely ma már felveti a műmelléklettel való bővítés igényét. Hovatovább elkerülhetetlen a terjedelem bővítése s a nyomdatechnikai kérdések megoldása.

Kulcskérdése ma a csehszlovákiai magyar irodalomnak, sikerül-e megőrizni folytonosságát. Vagyis, hogy a szépprózának a közérdekű feladatvállalásban való részvétele