Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Fónod Zoltán: „Legyen ékes, szép zászló ...”

ről azonban nem az egyéni érdemeket hangsúlyoznám, hanem a kollektív szándékot és •elhatározást, az összetartást, mely mögötte állt annak, hogy a közvetítők fáradozása, igyekezete eredménnyel járjon. Kétségtelenül az írószövetség magyar szekciója volt a folyamat motorja, mögötte állt azonban a CSEMADOK Központi Bizottságának vezetősége éppúgy, mint a Szlovák írószövetség, s szándékaik a politikai szerveknél is megértésre találtak.

Ez volt az alapja annak, hogy az Irodalmi Szemle első száma (Fábry Zoltán ma már szólássá vált vezércikk-címével) az Ideje már bizony... megállapítással ténnyé tegye mindazt, ami hónapok vagy évek óta csupán igyekezet volt. A „betegen, fél gőzzel” írt Fábry-vezércikk szóvirágok helyett a lényeget mondta: „Nagy dolgokról van szó, nagy elkésettségről: negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni. Kis dolog: egy folyóirat, melynek léte vagy nemléte negyven év nehézségeit tükrözi. Magának e lapnak ügye is évekig vajúdott: a nehézségek, az akadályok eleve elrendelt kényszerűségek még ma is. Egy folyóiratról van szó, mely itt valójában sosem volt... Most először ölt valóságot a lehetőség, és elindul valami, és máris felzenél az Ady- strófa asszociációs köszöntője és rezignációja.”

A „hány indulást éltem meg” kétségeire, s a „kendőtök legyen ékes zászló” útra- bocsátó gondolatára Tőzsér Árpád verse, a Férfikor rímel a Szemle következő oldalán, a „vagyok, mert lettem” daca és életvállalása, s egy számmal később a lap első fő- szerkesztője, Dobos László nyugtázza a megváltoztathatatlan tényt: „Elindultunk...” És ettől az elindulástól — hogy a mesehős sémájánál maradjunk — nem sárkányokkal kellett megküzdenie a folyóiratnak és munkatársainak, hanem az „élettel”; s a küzdelemnek a lélekben örvénylő, kavargó lecsapódása [a születő új művek, alkotások) jelentették a folyóirat tartalmát, lényegét. És ha úgy igaz, hogy a mesehős a kalandok alatt válik hőssé, akkor — egy folyóirat esetében — ezek a „kalandok” huszonöt év •eredményekben gazdag, s küzdelmekkel teli időszakának summájából adódnak. És „hőssé”, hősiessé (az irodalmat éltető, erősítő egyéniségek áldozatos munkáján kívül) az a küzdelem, akarat és elszántság minősülhet, mely a teremtés igényével és ösztönével, több-kevesebb sikerrel, elfogultsággal, bátorsággal immár negyedszázada produkálja az Irodalmi Szemle hasábjain a megmaradás irodalmi dokumentumait. Örvendetes az is, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom rangja ma már esztétikailag is mérhető. Nem lényegtelen, persze, az sem, hogy (a mesesémánál maradva) a „kalandok” a lélekre vetítődnek, s így — nemzetiségi folyóiratról lévén szó — nem mindegy az sem, hogy milyen a lélekre, a nemzeti tudatra vetített kép.

Amikor a nemzeti tudatról beszélünk, távolról sincs szó arról, hogy a nemzetiségi író vagy irodalom csupán „külsőségeiben” próbáljon nemzetiségi lenni. A nemzetiségi író esetében is az emberiség a megrendelő. Még akkor is, ha az igazi író sohasem tagadhatja meg önmagát, környezetét. Ez Dosztojevszkijre, Tolsztojra, Goethére, Nexöre, Joyce-ra, Stendhalra vagy Feuchtwangerra éppúgy vonatkozott, mint a mai kortárs íróra. Egy folyóirat esetében azonban különösen nem mellékes, mennyire él együtt azokkal a kérdésekkel, melyek környezetét foglalkoztatják. Mert bármennyire is igaz, hogy mindenki annak a dalnak a variációit énekli, amelyet anyjától, nagyanyjától, környezetétől hallott, már maguk a variációk is figyelmet, megértést követelnek. Nem beszélve arról, hogy egy közösség szellemi életének fejlődési feltételeit továbbra is csak a közös törekvések biztosíthatják. Arra a kérdésre pedig, hogy milyen mértékben tett eleget az Irodalmi Szemle fennállásának negyedszázada alatt azoknak az elvárásoknak, melyek az irodalom fejlődése, fejlesztése, szervezése terén megjelentek, kétségtelenül sokféleképpen lehet válaszolni. Mint ahogy válaszoltak erre az Irodalmi Szemle legutóbbi ankétjának résztvevői is. A válaszok sokfélesége alapján (és ellenére) egy nyilvánvaló: az Irodalmi Szemle — mindenkori szerkesztői becsvágyától s a kor adta körülményektől függően — több-kevesebb sikerrel eleget tett azoknak a feladatoknak, melyeket a lap indulásakor magára vállalt. Voltak évek, amikor a fölfejlődés, az ■észrevétetés gondja, igénye fűtötte a szerkesztőket, máskor egyfajta maximalizmussal minden kérdést — társadalmit, politikait, kulturálist — fel akart ölelni a lap, de nem ismeretlenek azok az esztendők sem, amikor a „polgári élet” békéje és nyugalma — netán langymelege — ülte meg a szerkesztőségi szobákat. A miértre az egyetlen válasz: mert a többet akarás sebek, sérelmek szerzésének a veszélyével is járt, sokszor indokolatlanul, alaptalanul... A nagyot akarások, a nemzetiségi irodalom