Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Dobos László: Sodrásban VI. (regényrészlet)

„Őszinte légy hozzám, különben értelmetlen az egész” — mondta kedveskedve a szerkesztő. S a lány mondani kezdte a falusi élet eseménytelen hétköznapjait...

„Szép fehér bőröd van ..

„Emiatt nem vittek a mezőre kapálni sem, összeégetett a nap..

Hazafelé megcsókolta a fiú, „jő puha szád van”, megfogta a mellét is, s többet nem kérdezett, mert remegésbe fúlt a hangja. A lány azt hitte, fordul az élete, és biztonsága lesz ... Most azt várja, hogy a szerkesztő feláll, és védelmébe veszi.. .

— Akkor én most mit csináljak? — töri meg a csendet.

— Ilyen kulisszákkal, amelyek mögötted állnak, nem maradhatsz itt. így nincs meg eszmei felemelkedésed lehetősége, beláthatod.

— Tagadjam meg apámat?

Az elnök megvonja a vállát, és a papírjait rendezi maga előtt. Sokáig áll még a lány, nem is hallani, mikor csúszik le a székre. Jeromosban van valami sajnálat a lány iránt, nincs meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszik. Viszont tudja azt is, hogy nem tehet mást, a vezetőség többi tagja szembefordulna vele, ha csak szóval is pártját fogná Bedecsnek.

Jóval éjfél után van, most már a türelem méri az időt. Köddé nőtt a füst, s benne mindenki kisebb lett, a testek és az arcok észrevétlen egymáshoz hasonulnak.

— Hagyjuk abba — javasolják többen is. — Folytassuk máskor.

— S velem mi lesz? — áll fel Gecsér, ő a negyedik kizárásra javasolt. Hátrafordulnak, s nézik, ő most az alkalmatlan, az alkalmatlan idő; a türelem határán kívül áll.

— Szavazzunk — ajánlja Jeromos —, aki folytatni akarja, emelje fel a kezét.

Egyedül Gecsér áll felemelt kézzel, furcsa kép, a többiek nem veszik komolyan a fiút,

ők már az időt lélegzik be, elhagyták az érdeklődés határát, menni akarnak.

Gecsér fekete szikár arca felülről nézi a fejeket. Még ma fogolytáborokból ismert kép, a századnak ő volt a legmagasabb embere. Ha meneteltek, tisztelegtek, a kondér előtt sorakoztak, kéregettek, eső alatt álltak, mindenkinek felülről látta a fejét... Egy amerikai őrmesternek az volt a kedvtelése, hogy felemelt bal vagy jobb kezükkel mintázzák a csonka horogkeresztet. így kellett állni a végkimerülés határáig.

Gecsér nem mozdul, évfolyamtársai gondolatban már hazafelé mennek, zajonganak, de ő nem mozdul. Aztán elfordul a nagy kerék, előbb csak néhányan csatlakoznak hozzá, majd mindnyájan felemelik a kezüket.

— Nem voltál hozzánk őszinte, Gecsér — mondja fáradtan Jeromos. — Becsaptál bennünket, elhallgattad, hogy katona is voltál... A nyilasok idején.

A fáradtság új vonás Jeromos arcán. S ez a fáradtság tudatosul, öntudatosul. Arcvonásain a másokért szenvedők fájdalma ül.

— El akarom felejteni — kezdi Gecsér —, nem akarom tudni, álmomban is sokáig kiabáltam, anyám azt hitte, megháborodok ... Javasasszonyokat hívtak hozzám... So- Káig lázas voltam, csak úgy rámjött a nagy láz, néha most is.

— Hogy kerültél oda?

— Elvittek. Kidobolták a faluban, hogy a harmincas születésű leventéknek is menniük kell... A hungaristák behívatták apámat, és azt mondták neki, vagy belép Szálasi pártjába, vagy engem visznek ... így kerültem a szekérre.

— A mi vidékünkön, keleten nem csinálták ezt. Mikor is?

— Negyvenötben, negyvenöt februárjában.

— Milyen idős voltál?

— Annyi mint te, betöltöttem a tizennégyet.

— És miért nem bújtál el, meg is szökhettél volna, nálunk rengeteg volt a katonaszökevény.

— Féltem, s mire rászántam magam, nem akadt társam...

A szerkesztő arca megélénkült, mióta ez a fiú beszél, homlokát, szemöldökét egyberáncolva figyel.

Gecsér, valahányszor más színteret idéz, megáll, gondolkodik, menjen-e tovább.

— Mondjad! — szól rá Jeromos.

— Sokáig szekereken mentünk, aztán vonaton. Pozsony, Zwickau, Prága, ezen a vonalon. Mindenütt velünk a hungarista testvérek. Elcsalták tőlünk az elemózsiát, amit otthonról hoztunk... Ök mondták meg, hogy Németországba megyünk neveidébe... Wurzen, igen, ide gyűjtöttek bennünket. Hatszázan voltunk leventék, beosztottak szá