Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Rácz Olivér: Szerelem (elbeszélés]

az oldalát veregesse, erőteljes, de gyöngéd újakkal markolássza a torkát, a füle tövét. Aztán lassan, megelégedetten felemelte a mellső lábát, ráhelyezte a férfi térdére, s közben egy gyors, mellékes, majdnem felületes mozdulattal megnyalta a férfi kezét.

A kiskutya ezalatt újra a férfi cipőzsinórját kezdte cibálni, s közben, mintegy szórakozott véletlenségből. oda-odakapott éles kis fogaival az anyja lábához.

Az asszony akkor lépett ki a házból, megállt a küszöbön, összecsapta a két kezét.

— Hát ilyet még nem láttam — mondta a fejét ingatva. — Mivel babonázta meg?

A férfi nem válaszolt. A farkaskutya fölé hajolt, homlokát gyöngéden a kutya fejéhez.

érintette, halkan dünnyögte:

— Zika. Te kedves, szép Zika. Te kutya.

A kutya mély, megelégedett torokhangon válaszolt.

Az asszony hozzájuk sietett, álmélkodva megcsóválta a fejét.

— Megbabonázta — mondta hitetlenül. — Ügy éljek, megbabonázta...

A kutya az asszony hangjára leugrott a férfi öléből, az asszony lábszárához dörzsölte a fejét, aztán két lábra állt, s mint akinek sürgős közölnivalója van, az asszony vál- lának támasztotta a két mellső pracliját.

— Zika — mondta az asszony boldog meglepetéssel. — Te bolond.

A kiskutya lelkiismeretes buzgalommal, mulatságos kis bakugrásokkal igyekezett utánozni az anyját.

A férfi felszabadultan, hangosan kacagott.

A folyó felől oda hallatszott a két csónak versengő evezőseinek vidám lármája, bátyus öntelt kurjongatásai és a lány önfeledt kacagása.

De a férfi csodálkozva állapította meg, hogy nem érez bosszúságot, ingerültséget, haragot, kínzó féltékenységet.

És abban a percben már nem is volt olyan fontos az egész.

Amikor a többiek visszajöttek, még egyre ott játszott a két kutyával. A lány vette észre őket elsőnek, odasietett a kerítéshez, tétován belépett az udvarra, a farkaskutya láncától biztos távolságban megállt. A kutya felmordult.

A lány önkéntelenül hátrált két lépést.

— Ezt hogy csináltad? — kérdezte bosszúsan. — A végén majd jól megharap, meglátod.

A férfi nevetett.

A kutya felugatott.

A lány tanácstalanul újabb lépést hátrált.

— Micsoda ember vagy te? — kérdezte aztán furcsán megremegő hangon. — Néha félek tőled . ..

— Tőlem ne félj — mondta a férfi, és felkapta a lába körül sündörgő kiskutyát.

— Ettől félj: megeszi...

A férfi kacagott, a kiskutya boldogan vinnyogott, az anyja megbékélten, megfontoltan felmordult.

Az asszony végzett az olvasással, elgondolkozva az asztalra helyezte a teleírt papírlapokat.

— A lány — én voltam? — kérdezte halkan.

Eltűnődött, tagadóan megrázta a fejét.

— Nem — hiszen akkor már két esztendeje együtt éltünk... Már úgy értem — anyakönyvvezetői meg hatósági engedéllyel... — mondta és elpirult.

S mert a férfi nem válaszolt, tehetetlenül széttárta a két karját, s még egyszer megkérdezte:

— Valóban ilyen lettem volna? ...

— Nem — mondta a férfi emlékező mosollyal és lágyan belecsókolt az asszony nyitott tenyerébe. — A kiskutya volt ilyen ...